Hát a miénkről van szó, persze.
(És legeslegszebb, legeslegokosabb, legeslegeslegesleg...)
Leglábbis sokáig ebben a hiszemben éltem és néha még mindig öntelten elmondom magamnak, h ez igen, ennél jobb gyermek nincsen a világon.
Csakhogy az idő telik, a dackorszakba kezdünk belépni (vagy inkább belemerülni?)... és történnek dolgok.
Példákat írok:
A multkor belenyúlt Eszter képébe. (Egész pontosan meglökte a kislányt, pontosan az arcát.) És nem "simogatni akart csak rosszul sikerült", neeeem, messze sem! Ő igenis azt akarja, h a másik gyerek tűnjön el vagy legalábbis ne nyúljon az ő holmijához. Messziről szemlélheti, persze. Azt szívesen...
Aztán ilyenkor akkora gondban vagyunk. Persze szigoran megszidjuk. De erre hogy reagál? RÖHÖG!!! - Ekkor pedig vége az összes tudományomnak.
Amikor kiöntötte a tejet (akarattal! - mert nem volt hajlandó meginni) s az éppen Tibinek a nadrágjára folyt, akkor is megszidtuk. S hát hogy reagált? RÖHÖGÖTT!!!
(Utána mondtam neki csendesen: Na látod? Édesapja megharagudott. Erre lett nagy bőgés, alig tudtuk megvigasztalni...)
Ezen felbuzdulva más szemberöhögős alkalomkor is mondtam, h X megharagudott, de ezen tovább röhögött.
Szerintem nem azért röhög, mert élvezi, h rosszat tett, hanem azért, mert nem érti, hogy rosszat tett. (Legalábbis tiszta szívemből remélem, h ez így van.)
Nemrégiben a 14 hónapos Rékát jól megtaslizta. Megszidtam, röhögni kezdett. Mire Réka jól rázendített a bömbölésnek, akkor ő megijedt és ő is gyorsan bömbölt egy sort. (Azt egyáltalán nem bírja, ha más gyerek sír. Nagyon bosszantja, frusztrálja vagy nemtudom, de rögtön szolidarizál és egyet ő is sirdogál.)
S hogy ilyenkor egy anyukának hogy kell viselkedni? Amikor a fiúcskája taslizza a kisebbeket? Sokan állítják, h a gyerek-dologba nem kell (nem szabad) beleszólni, intézzék csak el a gyerekek maguk között? S akkor hagyjam, h püfölje a kisebbeket? (Meg is mondják az anyukák, h ez aztán egy idétlen fehérnép!)
Nem akarok megütni. Amikor szemberöhög akkor mi legyen? Én is röhögjek, hogy "tényleg vicces fiam, bocs, h meg akartalak szidni"?
Persze ő is kapott már taslit, harapást nagyobbaktól, lökték le, vették el a játékát... Olyankor olyan keservesen tud sírni, hogy a szívdobogása is majdnem megáll az embernek. Azt szoktam mondani, hogy "ne haragudj rá, nem akarta". Vagy "kicsit kölcsönvette az autódat, meglátod, azonnal visszahozza" (Legtöbbször visszakapja, mert az illető anyukája már hozza is. )
Hát könnyű volt az anyaság, amíg csak pelenkázni s etetni kellett... :))))
Ha valakinek van bevált módszere az ilyen verekedések vagy "féltem a játékomat" típusú dolgok leszerelésére: kérem ossza meg...
2 megjegyzés :
Te, Réka, bevallom őszintén, nekem ilyen dolgokban legtöbbször az apai szó segít... Konkrétan. Mert én, hozzdá hasonlóan, hajlamos vagyok azonnal kétségbeesni, ha ilyesmit követ el a fiam (és azért lássuk be, minden gyerek követ el ilyesmit egy bizonyos korban...). Én összemlok, hogy milyen rossz anya vagyok, aztán elmesélem a volt férjemnek, aki mindig megmagyarázza, hogy nem, dehogy... és mindig meggyőz, hogy a gyerek sem rossz, csak éppen: gyerek. Ezzel jár.
De ami szerintem tuti: igenis bel kell avatkozni a gyerekek verekedésébe, nem szabad hagyni, hogy a dolog elfajuljon. Nem tudom elképzelni, hogy létezik olyan anya, aki békés mosollyal nézi, hogyan tépik ki a szemefénye haját... Én már rángattam le a fiamat másik fiúcskáról, és elhúztam onnan akkor is, amikor őt püfölték. Olyankor a másik gyermek lecsillapításába nem szólok bele, de az enyémet próbálom meggyőzni arról, hogy visszaütni sem feltétenül kell... Persze, nyilván nem mindig sikerül, de próbálkozni csak kell.
http://okosanya.blog.hu/
Az első bejegyzés egészen érdekes....
Megjegyzés küldése