Kicsit nagyobb márketinget kellene csinálni a #nagynéniségnek. Sorolják (többek közt a feministák is) a női szerepeket: feleség, anya, ilyen-olyan szakember... a lista hosszú, de a nagynéniséget valahogy mindig kifelejtik. Pedig a nagynéniség! Egy igazán szép és hálás szerep. Teljesen más mint az anyaság és teljesen más, mint a barátnők gyermekeivel kapcsolatban lenni.
Valahogy az anyatigris akkor is éber, amikor a testvérünk gyermeke(i) van(nak) fókuszban. Az a bizonyos rózsaszín szemüveg, az aktíválódik ezeknél a gyerekeknél is. Akinek van unokaöccse/unokahúga, szeretném bíztatni, hogy vállaljon minél nagyobb szerepet annak életében. Szerintem a gyermekeknek is szükségük van a nagynénjeikre és nagybácsijaikra. Ha lehetőséget adunk ennek a kapcsolatnak, akkor egy nagyon szép történet alakulhat ki belőle. Ha egy településen laksz az unokaöcséiddel és -húgaiddal, akkor talán több lehetőséged nyílik arra, hogy elhívd ebédelni bizonyos napokon, vele tölts néhány órát időnként, menjetek bábszínházba, moziba, parkba, játszótérre, mindegy is hogy hová. Fordulj feléje figyelemmel és ismerd meg! Ha pedig nem ugyanazon a településen éltek, akkor is találj rá lehetőséget: menjetek együtt nyaralni, vagy nemtom. Hívd meg egy hétre, vagy csinálj valamit. Ha nem kelted életre ezt a kapcsolatot, akkor egy nagyon értékes kapcsolatról és sok sok gyönyörű kalandról maradsz le. Kár lenne.
Erről már régebben is akartam írni, de eddig mégsem került rá a sor. Most az hozta újra témába ezt a gondolatot bennem, hogy éppen konfirmált Laca, a legidősebb unokaöcsém a magyarsárosi unitárius templomban. Ott ültem a büszkeségtől dagadva, a meghatódottságtól könnyezve, a gyönyörűségtől lenyűgözve. Itt ez a gyermek, akivel együtt töltöttük a nyarakat és vakációkat, sőt a 2020-as kovidos karantént is. Akit elég jól meg- és kiismertem, de főleg nagyon megszerettem az elmúlt évek alatt. Annyira szép volt ezen az ünnepen, elegáns, okos és ügyes, hogy azt már fokozni nem is tudnám.
A tök, ami meg van csütörödve; a cukorlopás; Max és Moritz; a vége-hossza nincs Rumini kötetek; a garázsból az a rém koszos-rusnya nagykabát; a félelmetesen zümmögő méhek és darazsak; a kitérdesedett tréninggatyák; a vaskapu előtti vetődések; a kitaposott virágok; a talpnyi távolságra ültetett krumplik; a szórakozott elszólások; a szó szerint értett kifejezések; a kikerülgetett tyúkszarok; a nagyváradi kis jelenet a magyarságismereti versenyről; az íjazások, minden egyes elveszett nyílvesszővel együtt; a szánkózások és hóemberépítések; a szottyantott tehéntúró... és még mi minden... mind ott voltak a templomban.
Nem is szaporítom tovább a szót, csak muszáj valahogy elmondjam, hogy mennyire szép és mennyire érzelemdús volt ez a konfirmálási ünnepély. Hála, nagy-nagy hála a nagynéniségért!
