Búcsú Édesapámtól

Elmúlt már egy fél év nélküle... még mindig hihetetlen...

Arra gondoltam, hogy átveszem a blogomra azt a szép írást, amit Márkos Hunor-Elemér esperes úr írt és az Unitárius Egyház oldalán jelent meg:

 

„Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek.” Kol 3,16

Szomorú szívvel, de Isten akaratában megnyugodva adjuk hírül, hogy Iszlay László nyugalmazott zenetanár, kórusvezető, a Küküllői Unitárius Egyházkör felügyelőgondnoka életének 74. évében, amelyből 44 évet boldog házasságban, 4 évet pedig özvegységben élt, 2026. április 29-én visszatért Teremtőjéhez.

Iszlay László 1952. december 22-én született Magyarsároson. Gyermekkorát szülőfalujában, szülei, három fiútestvére és apai nagyanyja körében töltötte. Elemi és általános iskolai tanulmányait Magyarsároson végezte, majd Székelykeresztúron érettségizett. Már fiatalon közel került a zenéhez: otthon németül tanult, nagynénjétől zongorázni, diákként pedig társaival zenekart alapított. A marosvásárhelyi Pedagógiai Intézet zene szakán szerzett képesítést, majd 1974-ben Medgyesen kezdte meg zenetanári pályáját.

Harmincöt éven át tanított magyar, román és német tannyelvű iskolákban. Tanítványai nemcsak az énekórák tanáraként emlékeznek rá, hanem olyan nevelőként, aki kórusokat, furulya-, gitár- és zongoracsoportokat vezetett, kirándulásokat, táborokat szervezett, és a közös éneklésen keresztül fegyelemre, figyelemre, szépségre és közösségi életre tanított. Tanári munkáját csak 1996 és 2000 között szakította meg, amikor Szászbogács község polgármestereként szolgálta szülőfaluja és a község közösségét

Életének egyik legfontosabb hivatása a kórusvezetés volt. Vezette a Gaz Metan vállalat kórusát, a Katonák Háza kórusát, a Târnava textilüzem kórusát, a medgyesi szász kamarakórust, valamint megalapította és vezette a Camerata Mediensis régizene-együttest. A rendszerváltás után huszonhárom éven át volt a Medgyesi Magyar Vegyeskar karnagya, tizenegy évig vezette a dicsőszentmártoni Sipos Domokos Művelődési Egyesület kórusát, tizenhét éven át a Magyarsárosi Unitárius Egyházközség Vegyeskórusát, és öt esztendeig a Szászcsávási Vegyeskórust is. Saját számvetése szerint aktív éveiben több mint 2500 kóruspróbát tartott, és 200–250 alkalommal állt kórusai élén.

1977-ben kötött házasságot Vass Borbálával, aki 44 éven át volt hűséges társa, munkatársa és támasza. Házasságukat két leánygyermekkel, Rékával és Borókával áldotta meg Isten, később pedig hat unoka öröme tette teljessé családi életét. Felesége elvesztése után özvegységben is szeretteiért, közösségéért és egyházáért élt.
Nyugdíjas éveiben visszaköltözött Magyarsárosra. Hazatérése nem visszavonulást jelentett, hanem újabb szolgálatot: gondozta a családi birtokot. Otthona biztos fészek maradt gyermekei és unokái számára, és továbbra is tevékenyen részt vett a közösség életében.

2024. június 1-jén, a Magyarsárosi Unitárius Egyházközségben tartott köri közgyűlésen választották meg a Küküllői Unitárius Egyházkör felügyelőgondnokává. Ezt a megbízatást lelkesedéssel, derűvel és teljes odaadással végezte, egyháza szolgálatát szívügyének tekintve. Hitét nemcsak szóval, hanem a tettek mezején, mindennapi helytállásában élte meg, csendes hűséggel és példamutató kitartással.

Iszlay László életében a tanítás, az ének, a közösség és az egyház szolgálata egyetlen hivatássá fonódott össze. Ő maga így vallott erről: „Mindazt, amit tettem szeretettel, önzetlenül és legjobb tudásom szerint végeztem”. Ez a mondat méltón foglalja össze életútját. Tanárként nemzedékeket indított el, kórusvezetőként hangokat formált közösséggé, egyházi emberként pedig csendes, hűséges szolgálattal mutatott példát.

Hiánya fájdalmas, de emléke és öröksége tovább él mindazok szívében, akiket tanított és vezetett. Szerettei, tanítványai és tisztelői az alábbi időpontokban kísérhetik utolsó útjára.
A virrasztás 2026. május 1-jén, pénteken 19 órától lesz Magyarsároson, a községi ravatalozóban. A temetési szertartás 2026. május 2-án, szombaton 13 órától kezdődik ugyanott, majd megpihent testét a magyarsárosi unitárius temetőkertben, a családi sírkertben helyezik örök nyugalomra.

Legyen áldott emlékezete, és adjon az Úr vigasztalást gyászoló szeretteinek, tanítványainak, kórustársainak, munkatársainak és mindazoknak, akik ismerték és szerették.

Márkos Hunor-Elemér
lelkész-esperes

17. KMN lett a nyári vakációm fénypontja

 – Tudod mi vagyok, Rékanénnye? – kérdezte teljes komolysággal Milán unokaöcsém, aki 8 éves, –  Sündisznó vagyok! A sünik szeretik a leveseket, de kedvencük a szúnyogkolbászleves. Tudod, Rékanénnye, azt hogy főzik? Megfogják a szúnyogokat, de hát ki akar szúnyogszárnyat enni? Senki nem akar szúnyogszárnyat enni, ezért a szárnyaikat letépegetik. A szúnyogokat összesodorják, abból lesz a szúnyogkolbász. Felvágják szépen apró karikákra, azt főzik a levesbe. Zöldségesen főzik, de a zöldség, az változó, van aki több brokkolival szereti, van aki több murokkal, zellerrel, hát többféleképpen lehet készíteni. Tudod, Rékanénnye, mit esznek második fogásnak a sündisznók? Murokflekkent! – hosszan ecsetelte, hogy milyen mozdulatokkal kell meghámozni és felvágni a murkot, hogy megfelelő legyen flekkennek – és megsütni elég nehéz ezt a murokflekkent! Olajban kell sütni, de ha túl sok olajat tesznek, akkor odaég. Ha túl keveset, akkor nem lesz finom az íze. A szúnyogok szárnyait nagyon könnyű átszúrni tűvel, ezért aztán, azokból, amikor elég gyűl össze belőle, akkor kesztyűt varrnak.

–Na, Milánka, tudd meg, ha én sündisznó lennék, akkor én ilyen kesztyűvarró sün-anyó lennék.

Ez nagyon tetszett Milánnak. – Hát az már egészen biztos, hogy te olyan varrogató anyóka lennél! Na és tudod milyen limonádét isznak a sünik? Hangyalimonádét. Szétmorzsolják a hangyákat, töltenek rá kicsi citromlét… meg akarod kóstolni? – mire válaszolnék, már le is tesz elém egy levegőből készült semmit, ez a hangyalimonádé. Meg is kóstolom, háát, mondom, ennek írtó furcsa íze van, erre kérdezi, hogy mi van, nem ízlik?, hát, nem is tudom, nem vagyok megszokva ezzel a hangyaízzel.

Ez egy részlet abból a beszélgetésből, ami a kolozsvári magyar napok egyik reggelén hangzott el a saját konyhámban, amikor hetedmagunknak főztem az ebédet, hogy amire felébred az éjszakáig bulizó ifjúság és beindul a nap, már ne kelljen a konyhában tennivenni.

Idén ugyanis úgy alakult, hogy heten magyarnapoztunk: a 3 saját gyermekem, a 3 unokaöcsém és én. Bárki, aki ezt meghallja, csak a nehéz részére gondol. Pedig, egyik már fiatal felnőtt, 4 önműködő kamasz, és igazából csak a 8 éves unokaöcsémet kell folyamatosan szem előtt tartani. Na de hogy főzni kell, mosogatni kell – vagyis kelleni nem kell, csak borzasztó drága nem otthon etetni őket, –   hogy mindig tudni kell, hogy ki mikor hol van, hazaértek-e, éjszaka hol mászkálnak, hogyan érnek haza késői órában, az utolsó buszok után, meg ilyenek.

Nekem mégis ez a 4 nap volt a nyaram fénypontja. Annyi kedvességet begyűjtöttem az unokaöcséimtől és a saját gyermekeimtől, amennyit máskor hónapokig nem.

Aki vigyázott már más gyerekére, az tudja, hogy ilyenkor a gyermekek általában „viselkednek”, fegyelmezettebbek és a kedvesebbik arcukat, jobbik énjüket mutatják. A nagyokat szinte még kérni sem kellett, pakoltak be a mosogatógépbe; teregettek ha lejárt a mosógép; első szóra ugrott egy lelkes jelentkező, hogy velem jön bevásárolni és végig taszította a kosarat, pakolt, ciplet; tehát kábé csak koordinálni kellett a csapatot. Az első napi bevásárlásnál megvettünk mindent, ami a következő 3 napi főzésekhez, étkezésekhez szükséges, így aztán már nem kellett vásárolgatni, minden kéznél volt. Megmonta Pipás nagyanyám, hogy „könnyű főzni, ha van miből”, s igaza volt. Azt tenném hozzá, hogy könnyű főzni, ha tudod előre, hogy mit akarsz.

Na de ezek csak a „földi” részei egy ilyen együtt-magyarnapozásnak.

Hogy minden gyerek érezte, hogy most sokan vagyunk, nem lehet Réka-nénnyének keresztbe tenni, hát olyan drágák voltak, annyi bókot kaptam a főztömre is, olyan cukik voltak! Mindig mindent szépen kértek, megköszöntek, ugrottak. Én nagyon komolyan sugallanám minden nagynéninek/nagybácsinak, hogy töltsenek időt, sok sok időt az unokaöccseikkel és -húgaikkal. Olyan szuper dolog ez a #nagynéniség!

A rengeteg léleksimogató sztorit (tényleg rengeteg volt, valósággal feltöltődtem pozitív energiákkal, szeretettel ez a 4 nap alatt) nem fogom tudni most mind elmesélni, ezért a sünik szokásain felül csak még egyet mondok el, a fiamhoz fűződik, aki frissen érettségizett, ősztől egyetemista lesz. Anélkül, hogy nekem eszembe jutott ilyesmit kérni tőle(!), ő jött az ajánlattal: – Anya! Ha szeretnél egyik nap te is bulizni, akkor én itthon maradok és lefektetem Milánt! (t.i. a kicsi unokatestvérét). Miután egyeztettem a húgommal is, és Milán is elfogadta (sőt lelkesen és lazán fogadta el: „Jó lesz, persze, Tiborral klassz lenni!”) valóban enyém lett egyik este. Tibor és Milán ketten vacsoráztak, ezután Tibor mesét olvasott Milánnak (Münchhausen báró kalandjaiból, amin együtt jól szórakoztak), Milán ügyesen, a saját elalvásidejében, teljes biztonságban érezve magát el is aludt!

Ez még nem minden a nagyfiamtól! Rá két napra azt mondta, h azért ajánlotta nekem a bulizást, mert látta, h milyen nehéz volt nekem az elmúlt néhány hónap és nem is voltam semmi fesztiválon, semmi bulin ezen a nyáron, gondolta hát, hogy nekem ez jól fog esni. Hát… elolvadtam. Így még a nehézségek is könnyebbekké válnak…

Furcsa lehetek én is: Míg az én gyermekeim voltak kicsik, a Romkertben tötyögve alig vártam, hogy akkorára nőjenek, hogy tudjak menni magyarnapozni az én korosztályommal, ne kelljen őket őrizzem. Erre most ugyanúgy tötyögtem a Romkertben Milánnal és képzeljétek: élveztem a helyzetet. Pedig most nem ismertem egyetlen szülőt sem, egyetlen nagyszülőt sem, csak ültem ott és élveztem a gyerekséget. Így a táncházakról is csak Lacán keresztül tudom, hogy mennyire jók voltak. Amikor a 17 éves unokaöcséd lelkesedéstől felturbózva ecseteli, hogy ilyen jó táncházban még életében nem volt, akkor nem is bánod, h nem jutottál el oda. A Valmar koncertről is csak a gyermekektől tudok ezt-azt, de nem bánom. A lányom elrángatta a két fiúunokatesókat, hogy menjenek vele megnézni a divatbemutatót és a fiúk beismerik, hogy szép ruhákat mutattak be és nem is gondolták, hogy ilyen normális is lehet egy divatbemutató…

Én mindenkinek csak ajánlani tudom: figyeljetek oda a gyermekekre, rengeteg örömet, boldogságot, szépséget tudnak okozni. Csak szem kell hozzá, hogy észrevegyük.

Nyolcvan

 Alakulhatott volna úgy is, hogy a mai napot a Pipás rokonokkal együtt töltjük, és önfeledten bulizunk. Milyen szép nap is, nők napja, vasárnap és szép tavaszi idő ígérkezik mára. Anikó keresztanyám, nagynéném ma lenne 80.

Átlapoztam a fényképeit, amelyekről kiderül, hogy milyen életet élt: egy részén éppen kirándul valahol, másik részén a nagycsaláddal van körülvéve. 

Aztán megakadt a szemem egy olyan képen, ahol meg kellett állnom. Ez a kép nem egy művészi alkotás fotós szempontból, (sőt asszem, hogy a legrosszabb az összes közül,) és Anikó sem éppen ünnepi ruhában pózol rajta, de mégis üzenetet hozott számomra a mai napon. Mesélem, hogy miért:

Egyrészt azt az Anikót ábrázolja, aki a háttérből mindigis mozgatta a nagy családi eseményeket. Nyilván nem egyedül zavart le egy 3 napos, 30-35 emberes hétvégét, hiszen minden nőnek jutott krumplihámozás, mosogatás, s egyéb hasonlók. De ő volt a központ, aki eldöntötte, hogy mit eszünk, mikor tesszük oda a levest, mikor kell nekifogni a krumplihámozásnak, hogy hová terítjük az asztalt, s minden ilyen menedzser dolgot. Neki ugyan nem volt családja, de a nagycsaládban mindig ott volt, ahol szükség volt rá és mindent és mindenkit elrendezett, amit csak tudott. A család pedig nagy volt, ugyanis ők heten voltak testvérek és rajta kívül mindenkinek volt házastársa, gyermekei.

Másrészt azért, mert ez a kép a nagymamám 80 éves születésnapján készült. Ott voltunk Martonosban jó sokan, nagymamámnak az összes gyermeke családostól, és néhány testvére is beugrott. Önfeledten ünnepeltünk. Akkor nem gondoltam volna, hogy úgy alakul, hogy azóta sem tudtunk 80 éves születésnapot ünnepelni a martonosi Pipás családban.

Szeretettel emlékszem Rád, kedves Anikónénnye.