– Tudod mi vagyok, Rékanénnye? – kérdezte teljes komolysággal Milán unokaöcsém, aki 8 éves, – Sündisznó vagyok! A sünik szeretik a leveseket, de kedvencük a szúnyogkolbászleves. Tudod, Rékanénnye, azt hogy főzik? Megfogják a szúnyogokat, de hát ki akar szúnyogszárnyat enni? Senki nem akar szúnyogszárnyat enni, ezért a szárnyaikat letépegetik. A szúnyogokat összesodorják, abból lesz a szúnyogkolbász. Felvágják szépen apró karikákra, azt főzik a levesbe. Zöldségesen főzik, de a zöldség, az változó, van aki több brokkolival szereti, van aki több murokkal, zellerrel, hát többféleképpen lehet készíteni. Tudod, Rékanénnye, mit esznek második fogásnak a sündisznók? Murokflekkent! – hosszan ecsetelte, hogy milyen mozdulatokkal kell meghámozni és felvágni a murkot, hogy megfelelő legyen flekkennek – és megsütni elég nehéz ezt a murokflekkent! Olajban kell sütni, de ha túl sok olajat tesznek, akkor odaég. Ha túl keveset, akkor nem lesz finom az íze. A szúnyogok szárnyait nagyon könnyű átszúrni tűvel, ezért aztán, azokból, amikor elég gyűl össze belőle, akkor kesztyűt varrnak.
–Na, Milánka,
tudd meg, ha én sündisznó lennék, akkor én ilyen kesztyűvarró sün-anyó lennék.
Ez nagyon
tetszett Milánnak. – Hát az már egészen biztos, hogy te olyan varrogató anyóka
lennél! Na és tudod milyen limonádét isznak a sünik? Hangyalimonádét.
Szétmorzsolják a hangyákat, töltenek rá kicsi citromlét… meg akarod kóstolni? –
mire válaszolnék, már le is tesz elém egy levegőből készült semmit, ez a
hangyalimonádé. Meg is kóstolom, háát, mondom, ennek írtó furcsa íze van, erre
kérdezi, hogy mi van, nem ízlik?, hát, nem is tudom, nem vagyok megszokva ezzel
a hangyaízzel.
Ez egy részlet
abból a beszélgetésből, ami a kolozsvári magyar napok egyik reggelén hangzott
el a saját konyhámban, amikor hetedmagunknak főztem az ebédet, hogy amire
felébred az éjszakáig bulizó ifjúság és beindul a nap, már ne kelljen a
konyhában tennivenni.
Idén ugyanis úgy
alakult, hogy heten magyarnapoztunk: a 3 saját gyermekem, a 3 unokaöcsém és én.
Bárki, aki ezt meghallja, csak a nehéz részére gondol. Pedig, egyik már fiatal
felnőtt, 4 önműködő kamasz, és igazából csak a 8 éves unokaöcsémet kell
folyamatosan szem előtt tartani. Na de hogy főzni kell, mosogatni kell – vagyis
kelleni nem kell, csak borzasztó drága nem otthon etetni őket, – hogy
mindig tudni kell, hogy ki mikor hol van, hazaértek-e, éjszaka hol mászkálnak,
hogyan érnek haza késői órában, az utolsó buszok után, meg ilyenek.
Nekem mégis ez a
4 nap volt a nyaram fénypontja. Annyi kedvességet begyűjtöttem az
unokaöcséimtől és a saját gyermekeimtől, amennyit máskor hónapokig nem.
Aki vigyázott már
más gyerekére, az tudja, hogy ilyenkor a gyermekek általában „viselkednek”,
fegyelmezettebbek és a kedvesebbik arcukat, jobbik énjüket mutatják. A nagyokat
szinte még kérni sem kellett, pakoltak be a mosogatógépbe; teregettek ha lejárt
a mosógép; első szóra ugrott egy lelkes jelentkező, hogy velem jön bevásárolni
és végig taszította a kosarat, pakolt, ciplet; tehát kábé csak koordinálni
kellett a csapatot. Az első napi bevásárlásnál megvettünk mindent, ami a
következő 3 napi főzésekhez, étkezésekhez szükséges, így aztán már nem kellett
vásárolgatni, minden kéznél volt. Megmonta Pipás nagyanyám, hogy „könnyű főzni,
ha van miből”, s igaza volt. Azt tenném hozzá, hogy könnyű főzni, ha tudod
előre, hogy mit akarsz.
Na de ezek csak a
„földi” részei egy ilyen együtt-magyarnapozásnak.
Hogy minden
gyerek érezte, hogy most sokan vagyunk, nem lehet Réka-nénnyének keresztbe
tenni, hát olyan drágák voltak, annyi bókot kaptam a főztömre is, olyan cukik
voltak! Mindig mindent szépen kértek, megköszöntek, ugrottak. Én nagyon
komolyan sugallanám minden nagynéninek/nagybácsinak, hogy töltsenek időt, sok
sok időt az unokaöccseikkel és -húgaikkal. Olyan szuper dolog ez a #nagynéniség!
A rengeteg léleksimogató
sztorit (tényleg rengeteg volt, valósággal feltöltődtem pozitív energiákkal,
szeretettel ez a 4 nap alatt) nem fogom tudni most mind elmesélni, ezért a
sünik szokásain felül csak még egyet mondok el, a fiamhoz fűződik, aki frissen
érettségizett, ősztől egyetemista lesz. Anélkül, hogy nekem eszembe jutott
ilyesmit kérni tőle(!), ő jött az ajánlattal: – Anya! Ha szeretnél egyik nap te
is bulizni, akkor én itthon maradok és lefektetem Milánt! (t.i. a kicsi
unokatestvérét). Miután egyeztettem a húgommal is, és Milán is elfogadta (sőt
lelkesen és lazán fogadta el: „Jó lesz, persze, Tiborral klassz lenni!”)
valóban enyém lett egyik este. Tibor és Milán ketten vacsoráztak, ezután Tibor
mesét olvasott Milánnak (Münchhausen báró kalandjaiból, amin együtt jól
szórakoztak), Milán ügyesen, a saját elalvásidejében, teljes biztonságban érezve
magát el is aludt!
Ez még nem minden
a nagyfiamtól! Rá két napra azt mondta, h azért ajánlotta nekem a bulizást,
mert látta, h milyen nehéz volt nekem az elmúlt néhány hónap és nem is voltam
semmi fesztiválon, semmi bulin ezen a nyáron, gondolta hát, hogy nekem ez jól
fog esni. Hát… elolvadtam. Így még a nehézségek is könnyebbekké válnak…
Furcsa lehetek én
is: Míg az én gyermekeim voltak kicsik, a Romkertben tötyögve alig vártam, hogy
akkorára nőjenek, hogy tudjak menni magyarnapozni az én korosztályommal, ne
kelljen őket őrizzem. Erre most ugyanúgy tötyögtem a Romkertben Milánnal és
képzeljétek: élveztem a helyzetet. Pedig most nem ismertem egyetlen szülőt sem,
egyetlen nagyszülőt sem, csak ültem ott és élveztem a gyerekséget. Így a
táncházakról is csak Lacán keresztül tudom, hogy mennyire jók voltak. Amikor a
17 éves unokaöcséd lelkesedéstől felturbózva ecseteli, hogy ilyen jó táncházban
még életében nem volt, akkor nem is bánod, h nem jutottál el oda. A Valmar
koncertről is csak a gyermekektől tudok ezt-azt, de nem bánom. A lányom
elrángatta a két fiúunokatesókat, hogy menjenek vele megnézni a divatbemutatót
és a fiúk beismerik, hogy szép ruhákat mutattak be és nem is gondolták, hogy
ilyen normális is lehet egy divatbemutató…
Én mindenkinek
csak ajánlani tudom: figyeljetek oda a gyermekekre, rengeteg örömet,
boldogságot, szépséget tudnak okozni. Csak szem kell hozzá, hogy észrevegyük.
