 |
| A fiam által készített motorbicikli |
Amikor májusban valamikor elkezdtek „lemenni a számok” és már sejteni lehetett, hogy az utolsó néhány hétre visszamehetnek gyermekeink a társaik közé az iskolába, én naiv, azt hittem, hogy az utolsó néhány hét lényege a szocializálódás lesz. Az elmúlt több mint egy évben a 14 éves kamasz fiúnk 3 hetet járt iskolába. Ennyit: három hetet! Úgy éreztem, hogy napi 6-7 óra számítógép mellett görnyedés után meg fogják engedni gyermekeinknek, hogy egymásnak örüljenek. Oké, persze, megnézik a tananyagot is, mert hát tanórák is lesznek és ott azt kell csinálni, (így szokás,) de a lényeg mégis a boldogság lesz, örvendezés a viszontlátásnak, közös focizás a suli udvarán, harsány kamaszröhögés, viccek, sztorizás.
Az
osztályfőnök közvetítette felénk, szülők felé az igazgató úr/tanári közösség álláspontját: nem fogják lerohanni a
gyermekeket felmérőkkel, stb… megkímélik
a lelkivilágukat ettől.
Na
kérem, be is tartották ezt a dolgot. De sajnos több tanár esetében is ez a
megkímélés csak a visszaérkezés hetében
tartott! Elmondták: most kíméllek titeket, de jövő héten írunk. Azt ne
mondjam, hogy tanévzárás előtt kevesebb mint 3 héttel is vannak még olyan
tantárgyak, amiből nem látok jegyet az online naplóban, (máshol nincsen esélyem
látni,) és több olyant, amiből csak 1 darab jegy van.
Hááát,
hogy mi volt itt, kérlek… a fiúnknak éppen a vére nem folyt az elmúlt 2 hétben.
Napi több felmérő, projektleadás és felelés, és még jövő héten is lesz 2-3
felmérő. A szombati osztálykirándulásra nem akart menni, mert „nincsen időm,
anya”. (Na de menni fog, meggyőztem.) Laza (úgy értem nem stresszes,) gyerekem
van, laza volt a tanítója is, sosem szorongott az iskolától. Mostanig. Amíg
majd másfél év szünet után vissza nem kellett menni. Pedig lelkesen mentek
vissza, boldogan, alig várták.
Hogy
nem tanult a gyerek intenzíven, hogy nem tanult úgy, mint ha suliba járt volna…
hogy lusta… hogy majdnem 30 centit nőtt 3 év alatt, ami tudjuk: rettenetesen
fárasztó. Nem! Utolsó hónapban megtelt a napló kicsi jegyekkel de örvendjünk,
hogy éppen nem áll bukásra semmiből!?
 |
| A templom felé, Nagymamával |
Most
nem akartam az osztály egészéről írni, de nem tudom megállni: szuper okos
gyerekek gyülekezete, többnyire értelmiségi családokból, meg vannak töltve
kicsi, apró, rossz, gonosz(?) jegyekkel. Miért is? Hogy nem tudnak annyit, mint
az átlag VII-es, azok, akik iskolába járhattak? Hát vajon ők-e a hibásak érte?
Vajon felelősségre vonhatók? Tényleg? Ennyire? Mit is akarunk nekik
bebizonyítani? Hogy hülyék? Buták? Kudarcot vallottak? Csak hogy ez a kudarc
nem az ők kudarcuk! Felnőttként is nehéz volt az elmúlt év, hát még gyerekként
vagy kamaszként, de kényelmes rajtuk verni el a port. Február elején kezdődött a második félév, idén
megengedték, hogy 2 jeggyel lezárják őket. De nem, nem volt idő jegyet adni nekik
online ennyi hét alatt, megvárták, hogy megérkezzenek élőben, hogy megmutassák
nekik: nem tudtok semmit fijjaim, bunkók vagytok, mint báxi!
Idő
egymásnak örvendeni nincsen, gondtalanul focizni, harsányan, kamaszosan röhögni
minek… kérem, komoly ez a hely. Iskola! Nem szórakozni járunk ide…
Végtelenül
csalódott vagyok. Mélyen.
 |
| #anyaiszívemafiamért |
