Francia macaront sütöttünk Jutkával

 A családunk 3 zajos és 2 csendes családtagból áll. A két csendes: Apa és a középsőke, Jutka. Éreztem már egy ideje, hogy a középsőnknek nagyon szüksége lenne egy privát kis helyre, térre, időre. Amikor nem a zajos családtagok dominálnak, s amikor kicsit privátban lehetne, például anyával, velem. Semmi program, semmi hely nincsen most, ahová menni lehetne, még egy egyszerű forrócsokizásra sem. Éppen ezen tűnődtem, amikor Barbara meghirdette a macaron-sütő workshopot. (Hűűű... most a magyar nyelv védelmezői kirántják kardjukat, tudom. Ha itt van valamelyikük, kérem segítsen ki. A workshopot tudom, az műhely, műhelymunka, de a macaron-nak van magyar neve?)

Kicsit beszélgettem Barbarával, hogy sokan jelentkeztek-e? Ebben a helyzetben semmiképpen nem mennék sok ember közé. Hogy 10 éves kislánnyal fogad-e? Mindent megkérdeztem, amire kíváncsi voltam, ő pedig készségesen válaszolt. Végül úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk. Szobat reggel 7 után már autóval ültünk kettesben és a havas tájon robogtunk keresztül, kb 9-re meg is érkeztünk Marosvásárhelyre, Barbaráékhoz.

Soha életemben nem voltam cukrászdában bent, ahol a sütiket készítik. Már ez is akkora élmény volt, hogy mennyi érdekes konyhai kütyü, amiket csak a tv-ben látunk, meg a kitchen shopban, de soha nem vesszük meg, mert azt gondoljuk, úgysem használnánk ki, meg hol is tárolnánk? Minek a kutyára csengettyű? :)

Szóval ott bámészkodtunk csodálkozva. :)

Barbara nagyon jól kitalálta ezt a kurzust. A macaron sütésének fortélyait bemutatta, majd végig segített minden résztvevőt, hogy elkészítse, részletesen magyarázott, minden apró részletre kitért, és amikor mi készítettük, akkor ott állt mellettünk árgus szemekkel és minden apróságra felhívta a figyelmünket. Tudniillik a macaron sütéshez nem kell nagy vásziszdász: mandulaliszt, cukor, tojásfehérje. Ennyi. De nem lehet a konyhában sem túl hideg, sem túl meleg, sem túl párás levegő, sem túl száraz. Nem mindegy, hogy hány fokosra melegítjük a cukrosvizet és hány fokra hűtjük, amikor a habba keverjük. Aztán az sem mindegy, hogy milyen mozdulatokkal kavarjuk, milyen állagúra, az sem mindegy hogy vágjuk oda a tepsit, hogy feljöjjenek a buborékok. De Jutkának jól ment ez az oadvágás, ő ugyanis egyenesen Roxfortból érkezett a helyszínre:

A szín kiválasztásánál előhozott ezer féle színezőt, a kérése csak az volt, hogy más-más színt válasszunk. Én Jutkámra bíztam ezt a választást, ő pedig sárgát választott. :) A két sorstárs pedig rózsaszínt és zöldet. A macaronok szerencsére mindannyiunknak jól sikerültek, akkor tartottunk egy ebédszünetet, és ebéd után nekifogtunk krémeket készíteni. Készítettünk egy csomó féle fajta krémet: csokisat cseresznyével, kávést, lime-osat, kókuszost, de ami a legnagyobb meglepetés volt számomra: bazsalikomosat! Nem is gondolnátok, hogy a bazsalikom mennyire finom fehércsokival és málnával!! hmmm...

Jól délután lett, mire meglettünk a macaronok töltésével is. Barbara nem engedett el anélkül, hogy elkészültek volna a sztárfotók, és jól fel nem pakolt volna, lelkünkre kötve, hogy ezt ma nem szabad megenni, csak holnapra fognak összeállni az ízek. Ezt mi be is tartottuk, bár a család itthon eléggé csalódottan és bizalmatlanul bámult ránk: ez most komoly? Nem lehet ma megkóstolni?

Ennyit készítettünk ott közösen.

Olcsó nem volt ez a buli, de ha látnátok, hogy micsoda konyhában voltunk és micsoda precizitással ki volt dolgozva minden részlet, a kávé is finom volt és hogy még 1-1 szál rózsát is kaptunk a végén, és hogy mennyi macaronnal jöttünk haza... 

Ezt mind hazavittük...

Megérte. Minden perc megérte, köszönjük szépen, Barbi! :)

Jót tett a lelkünknek az anya-lánya program 💕

 

A divatos zero waste régebben és most

Szia drága! Jó hogy jössz, éppen sütőtököt sütöttem, ha kérsz, szívesen adok Neked is egy szeletet. Jut Neked is, persze.

Erről a sütőtökről eszembe jutnak a régi nagymamák.  Őszi-téli édesség a sütőtök a régi nagymamák házánál, amikor már van annyira hideg kint, hogy jólessen bent, melegen fogyasztani. Egyébként más finom édességeik is vannak a régi nagymamáknak.
Tudod mi? A kamaráikban van egy fehér tarisznyaszerűség, kötővel lehet összehúzni a száját. (Mostanában a tornazsákok olyanszerűek.) S mi van benne? Hmmm... aszaltszilva! Az! Néha felakasztják a régi nagymamák az aszaltszilvás szatyrukat az osztovátára, csak akkor nagyon gyorsan kifogy... Ősszel aszalnak a régi nagymamák, amikor annyira érett a besztercei szilva, hogy már ráfonnyadt a szárára. Akkor hatalmas deszkákon teszik-veszik a kemence körül a legegészségesebb szemeket. Nem tudja senki, hogy pontosan, hogyan bűvölik ki-be a kemencébe-ből azokat a nagy deszkákat a nagymamák, de azt a régi unokák tudják, hogy a világ egyik legfinomabb eledele az aszaltszilva, ugyanis a legédesebb az összes aszalvány közül. Az aszalt almánál is, amit a régi nagymamák felfűzve szárítanak ki. Bagolytüdő. Falusi rágógumi.

Ilyenek voltak a régi  nagymamák: dióval, aszalvánnyal, sütőtökkel kényeztették a régi unokákat. Meg almával! Olyan almával, amit a kötényükben hoztak fel a pincéből, s a kis fanyelű késükkel hámozták-vágták az unokáknak. Olyan kötényben hozott, kis fanyelű késsel hámozott almánál nincs is jobb alma a világon!

Láthatod, mindennek megvolt a helye, a tartója: a döblöcök a kicsiszekérben utaztak haza a Tanorokból, otthon pedig valamelyik pince földjén várták, hogy sorrakerüljenek a kályhában. Az aszaltszilvát a varrott szatyorban kellett keresni, a diót egy edénykében, a megpucolt pedig papírtasakban a legvalószínűbb. Az alma pedig kötényben jött fel a pincéből. A kenyér egy nagy vájlingban, házi szőttes kendővel letakarva. A házikenyérre különös szeretettel, ceremóniával, megbecsüléssel vigyáztak a régi nagymamák. S ha már kenyér: a búza a saját maguk által szőtt zsákban utazik a malomba, s onnan a liszt egy még szebb, még tisztább zsákban haza. Ó, sorolhatnám... békebeli idők... semmi rohangászás. (Kivéve ha jön a vihar és gyorsan kell felbuglyálni a szénát.)

Mi? Mi rohanunk! Nekünk sok dolgunk van! Nem érünk rá szőni, aszalni, döblöcöt kapálni, kenyeret sütni...
De megvan mindenünk: kenyerünk a boltból, zacskóban. Van aszalt gyümölcsünk is, az is nájlontasakban. Van döblöcünk is a piacról. A szelet betéve egy kicsi zacsiba, aztán egy nagyobb füles zacsiba tesszük a kiszacsit, hogy haza is tudjuk vinni. Diót pucolni nincsen időnk, megvesszük a dióbelet, azt is zacsiban...
Aztán ezeket a zacskókat mind kidobjuk és tovább rohanunk. Aztán panaszkodunk, hogy sok a műanyag és jön a világvége.

Olyan semmilyenek ezek a műanyag nájlonok. Próbáld ki, tedd a kenyeret egy szép textilzsákba. A dióbelet egy másikba. Menj el vásárolj valami kimérőset függöny anyagból varrt zsákocskába. (Nem tudom te hogy vagy vele, de engem le tud nyűgözni egy szép textilcucc.) Jobban fogsz rá vigyázni, jobban fogod szeretni, finomabb lesz benne a mandula!! Tégy egy próbát, s üzend meg nekem, hogy igazam van-e. Jó?

Ne félj, nem kell szőnöd, nem kell varrnod és nem kell kötényt köss, h benne vihesd az almát! (Pedig lehet az volna az igazi. :) ) Sokan foglalkoznak ilyensmivel, meg lehet venni. Szebbnél szebb anyagokból, modern szabásmintával. Segítek egy tippel: Enikő barátném, a Veragreenes, varr egy csomó praktikus szépséget. Tavaly adtam karácsonyi ajándék fejében pl bevásárlószatyrot és kis neszeszert. Most jut eszembe: idén is valakinek ezt fogok adni, mert szép, mert praktikus, s mert egész évben lehet használni, s olyankor mindig rám gondol az illető... "ezt Rékától kaptam ajándékba". (hehehe)

Magamnak is vettem egy édi-bédi neszeszert Enikőtől. Éspedig azért, mert amikor végre áttértem kontaktlencsére, akkor gondolkodtam, h kell nekem egy "utazós szett", amibe beleteszem a lencsék dobozkáját, szemcseppet, löttyöt, amiben tartani kell és esetleg még pótlencsét is, na meg persze a szemüvegemet. Minthogy egy nemtommilyen márkás műanyag neszkót kerítsek, inkább vettem Enikőtől egy kézzel varrt szépséget. Bevált, persze. Ha a régi nagymamáknak lett volna kontaktlencséjük, biztosan valami ilyensmiben tárolták volna! ;)
De ha Neked nincsen ennyi bajod a szemeiddel, akkor teheted bele a sminkes cuccaidat, vagy bármi egyebet. Péntárca, iratok. Miért ne?

Megsúgom, hogy annyira szeretem a textil (és fonalból készült - nyilván) cuccokat, mostanában a táskám is textil és a pénztárcám is :D

Na, kicsit elkanyarodtam, eredetileg össze akartam hasonlítani a régi, természetes zerowaste dolgokat, amik nem divatból voltak zero waste-ek, hanem mert szimplán csak ilyen volt a világ a régi nagymamák idején. Most már szinte idegesítően túl van tolva ez a zero waste dolog, mindenki fancy egy szatyorral a vállán. De tudod mit? Állj neki s készíts magadnak használati tárgyakat. Olyan jól fogod érezni magad tőle! S ha nem értesz hozzá, akkor fordulj a Veragree-es Enikőhöz. Igazán szép, kényelmes és praktikus dolgokat kínál, nekem legalábbis igazán tetszenek ezek a textilszatyrok, zsákok, tasakok. Idézik a békebeli időket, amikor még nem rohantunk, amikor még természetes volt, hogy a cuccainkat sokszor haszáljuk, (kábé addig amíg tönkremennek. :) ) amikor otthonról vittük a bevásárlószatyrot, hogy legyen amibe hazahozzuk a vásárolt cuccokat, amikor még természetes volt, hogy nem zúzzuk szét a környezetünket, a Földet. Na, nem áradozok tovább, de gondold át! Legalább azt ne dobjuk el, amit nem muszáj. Mondd az eladónak: "nu vreau pungă, mersi, am o sacoșă frumoasă, o iubesc".

S ha Te is úgy megszereted a textil dolgokat, mint én, akkor jöhetnek a füzetborítók is textilből, arclemosók és minden más ;)

Mindenesetre próbálj ki egy-két terméket ezek közül, s máris néhány műanyaggal kevesebbet dobtál ki. Ha pedig beleszeretsz és következetesen csinálod, akkor nem csak néhánnyal. ;)

Na, légy divatos, légy fancy, légy környezetbarát, légy régi nagymama, légy ügyes! ;)

Bekamerázott lakásban az élet

 Nem kelünk korán, nem kell sehová sem rohanni. A 10 és 13 évesem öltözik, bekészülnek 8-ra a kuckóikba. A 10 éves még evett is. Egyik szobában ücsül az egyik, tablettel, másik szobában a másik, laptoppal. Becsukják az ajtóikat, megkezdődnek 8-kor az óráik. Kiderül, hogy a 8 éves, akinek csak 9-kor kell élőbe lépnie, pizsomában maradt. És a nővérével közös szobába nem tud bemenni öltözni, mert ott már kamera van. Nem baj, reggelizzünk mi is. Jutkának megszakad a tablettjén a net, beszaladok, nincsnagybaj, visszacsináljuk, de arra elég, hogy kihűljön a pirítós kenyerem. Nem baj na, rágom hidegen. Megreggelizik a kicsi is, pizsomában, borzosan. Szerencsére „csak” 40 perces a nagylány órája, 8:40 van, fel tud öltözni 9-ig, közben a nagyfiú reggelizik a 9 órás szünetjében. Hű aszta hééé, már 9 óra, le kell szedjük a konyhaasztalt, mert a kicsike ott fog belépni az ő online világába. A konyhapulton eszem a második kihűlt pirítósomat. Duzzogok kicsit... nembaj, legalább a tea még langyos, vigasztalom magam.

9 óra, visszalépik minden gyerek, hallgatom a Zsuzsi matek óráját (szegény tanítók, ennyi nyílt órája egy életben nem volt egy tanítónak, mint amennyi ezen az elmúlt néhány héten/napon), elpakolom a konyhapultról a cuccokat. Előkeresem a törülközőmet, bemegyek zuhanyozni. Osonok ki egy szál törülközőben a fürdőből... nagyon óvatos kell lenni, hiszen az egész ház be van kamerázva. Mennék be a saját szobánkba... a mindenit! Közben elkezdődött Apa meetingje fél10-től, hallom, hogy angolul dumál... Álldigálok a konyhában törülközőben, nem megyek be, meglátnak a finn kollégák. Zsuzsi laptopja (ami az enyém!!) szerencsére háttal van nekem, így nem láthatnak meg a másodikosok.

Cseng a telefonom, a húgom hív. Óvatosan, csendben beleszólok... rájövök, hogy nincsen ahol nyugisan cseverésszek... beosonok a fürdőszobába, ülök törülközőben a kád szélén, húgommal beszélgetek. Náluk is be van kamerázva az egész ház, ő a 2 évesével sétálgat a környéken, fárassza, hogy aztán el tudjon aludni délben.

Végre vége a finnekkel a meetingnek, ez rövid meeting volt, lassan előnyújtózkodik mindenki, 10 órás szünet van. Anya, mit lehet megenni? – Nahát, nem ettetek? Mindenki evett. Ettünk, de olyan jó volna valami finomság. Jövő szünetre megígérem, hogy lesz. Most öltözöm, amíg még lehet.

10 után megint elvonul mindenki. A 8 éves nem kellett még visszalépjen, ő kapott valami megoldanivaló házikat 3jegyű számokkal, mondigál, irdogál... valami ebédet próbálok beindítani csendben... (multkor a botmixerrel vártam a szünetet)

És még csak 10 óra, folyik ki az idő a kezem közül...

Aztán a 11 órás szünetben megesszük a kekszet, amit a tegnap délután sütöttünk, mézes teát is tölthet melléje, aki kér. Hoppá, már megittuk a 2 liter teát, tehetjük oda a következő adagot. Féligmeddig van ebéd, a többit majd rögtönözze Apa, amikor ebéd idő lesz, fél 12 van, elindulok az irodába. Dolgozhatnék ugyan otthonról, de nincs egy négyzetcentiméter, ahová leülhetnék egy laptoppal én is. Negyed 1, mire nekifoghatok a saját dolgomnak. És nem, nem fogok estig bent maradni.

Amit nem szeretek: a nagyfiú, aki VII.-es, majdnem többet bámulja a monitort, mint az apja, aki programozó. Nem gondoltam, hogy az online oktatás arról fog szólni, hogy napi 7-8 órát kell egy ekkora gyereknek képernyő előtt ülnie. Volna is rá más lehetőség, volna is rá ötlet, hajlandóság is a tanárok részéről, de a beígért inspekciók... már nem lepődünk meg azon, hogy megint a gyermekek az utolsók a sorban, akikről szól ez a cirkusz. A fiam hátán el van szakadva a bőr, mint a terhességi striák, úgy néznek ki. A gyors növéstől van. Az izmok nem tudtak ilyen tempóban a csontok után nőni. Gyógytornászni kell, ha nem akarunk bajt látni. És nem ő az egyetlen iskolás hasonló gondokkal. Kérdem én, a napi 7-8 óra (+házik) üldögélés-görnyedés segíti ezt a problémát? Lehetne nyugodtan 4-5 óra/nap is... csak akkor mit ellenőriznének az inspektorok?

A szemekről, szemüvvegekről ne is beszéljünk... amúgy is rövidlátó majdnem az egész család nálunk, ha így folytatjuk, akkor a lencséink dupla ilyen vastagok lesznek néhány éven belül.

Az elemiseknek is több a gépnél ülés, mint amennyi normális volna, de úgy látom, hogy nekik még nem annyira vészes. Kibírható.

Amit viszont szeretek:

Soha nem lehetett a gyeremekeket igénybe venni egy kis házimunkára. (Nem azért, hogy kihasználjuk őket, hanem azért, hogy megtanulják ők is az igazi fontos dolgokat: hogyan készítsek el egy kaját magamnak, hogyan rendezzem a ruháimat, stb.) Egyszerűen nem voltak otthon. Most van olyan, hogy szünetben leviszi a szemetet, pityókát hoz fel a pincéből... És a kisebbek, akik hamarabb végeznek, segítenek murkot-ezt-azt megpucolni... együtt főzögetünk, sütögetünk... Mindig hiányzott a közösen házimunkázás az életünkből, most meg van. Ez a VII.-esre nem érvényes. Ő ugyanis majdnem nonstop a gépnél ül. És nem, nem szórakozás miatt.

A másik nagy előny: egymásra találnak a tesók! Hogy valami vidámmal zárjak, megmutatom a vasárnapi idillt:

Cicukák

 Nézem a billentyűzetet és nem merek nekifogni ennek az írásnak. Azért nem, mert látom magam előtt a sok-sok összevont szemöldököt, ökölbeszorult öklöket és a legelszántabbaknak lehet még bicska is nyílik a zsebében. Ezek a szemöldökök, öklök és bicskák mind-mind elszánt macskaaktivisták tulajdonai.
Na, essünk túl rajta: az történt, hogy Sároson kitört a macskakrízis!

Három cicahölggyel kezdtük a karantént. Mire megérkeztünk itt tölteni a karantént, március közepén már kerekedtek ketten közülük. 

Az öreg szürke, a default macska egyszercsak megkölykezett, az egyetlen bibi az volt, hogy nem tudtuk, hogy hol vannak a kölykei. Jól elbújt és eljárt szoptatni. Bármennyire is szerettük volna, nem tudtuk kilesni, hogy hová bújik el. Vén, tapasztalt macska... nem bízta a véletlenre. Nem is értjük, hogyan történhetett meg az vele, hogy egy reggel elkapta őt Kifli-kutya. Egy félig vad macskáról van ugyanis szó, aki nagyon ügyesen tudott osonni, ugrani, menekülni, fára mászni, vadászni. Fogott ő egereken kívül mátyás madarat, cinkét, verebet, sőt még fecskét is.  A Kiflivel való találkozás végzetes lett szegény szürke macsek számára. Kölykei ekkor 2 és fél hónapos körüliek voltak, de nem tudtuk azt sem, hogy hányan vannak s azt sem, hogy hol. De természetesen előhozta őket az éhség. A szomszéd kemencéjének a padlásáról bújtak ki. 

Első találkozásom az árva cicákkal.

Hárman voltak, nagyon édesek, de borzasztóan féltek mindenkitől. (Nem is csoda, életükben még sosem láttak embert.) Garfieldba első látásra beleszerettem. 💖
Elhatározták a gyerekek, hogy kajával megszelidítik. Hát nagyon szelíd egyik sem lett, de legalább emberként megközelíthetőek. :)

Eközben, kábé 2 héttel a szürke macska után megkölykezett a tarka is. Ő egyszerűbb helyet választott magának, a garázsban egy dobozt. Ez azzal járt, hogy a gyerekek első perctől sokat gyámbászták a kiscicákat.

Szóval májustól a vakáció végéig a macskák voltak az egyik fő attrakciója a sárosi létnek. 

Egy kosár cica.

A 4 cica mamája örökbe fogadta az árván maradt 3 cicát, adott pillanatban hetet szoptatott.

Jutka rajza a cicacsaládról

Egy cicát örökbe adtunk, egyik eltűnt és kettőt, mondom nem egyet, hanem kettőt hazahoztunk Kolozsvárra. Így Sároson már csak 5 macska maradt. A két éves mama, az egy éves Csíkos, és az idei kölykek közül Rézi, Cicó és Csillag.

Még nincsen két egész hete, hogy megérkeztek Garfield és Kormos az új lakhelyükre, hozzánk, de már a telefonomon alig van szabad tárhely, telenesteli van cicás képekkel. És ami a legrosszabb: szegény barátaimnak is küldözgetem a macskás képeket, nem bírom visszafogni magam. Azt hiszem le fognak unni...

Kormos elég szemtelen cica. Mindenhová felmászik, leginkább valakinek az ölébe. Garfield kicsit félősebb, de időnként vele is lehet "babázni".

Azt hiszem, a lelkem mélyén mindigis cicás voltam, csak eddig nem tudtam róla. Nagyon szeretem őket.  Kicsit aggódva adtam meg magam: jól van gyerekek, hozunk egy cicát, de ha ígymegúgy... akkor visszavisszük Sárosra a nagyszülőkhöz.... Később pedig: na jól van, na, nem bánom, két cicát viszünk, de ha..... ígymegúgy...
Egészen őszinte leszek: örvendek nagyon, h két cicát hoztunk. Nagyon édik, együtt is sokat játszanak. És még a lakást is kicsit átalakítom majd, hogy jó legyen nekik... de ezt ne mondjátok el senkinek, mert kicsit szégyelem is.

Így néz ki egy laza reggel, amiután elvittük a gyerekeket iskolába:

Haver szerint nagymamás: süti, tea, cicukák... (és a kötésem még nincs is elöl... ajajjj...)

És akkor néhány kép a cicukáink új életéről:

A kötés is jobban megy, ha egy cica ül az ember ölében, s egy a szék alatt. :)

Csak ennyit akartam elmesélni: cicások lettünk, és nagyon élvezem. Facebookos szlenggel kifejezve: macskamami vagyok.  

PS:

mielőtt rámugrana néhány macskavédő: igen, voltunk már velük állatorvosnál, féregtelenítve és oltva is voltak már és ivartalanítva is lesznek azonban.

PS2:

a sárosi cicák is ivartalanítva lesznek. 

A kérdés az volt, hogy egyformán-e?

A waldorfosok Advent elején mindig tartanak egy ún. spirálünnepélyt. Megvan ennek az ünnepélynek a szimbolikája, most nem akarok belebonyolódni. Gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy egyetlen gyertya ég a sötétben. Egy mesét is mondanak az óvónénik a félhomályban, majd a jelenlevők csendes éneke mellett minden résztvevő szépen sorra gyújt egy gyertyát, amit égve hagy. A végén rengeteg gyertya ég és fényük beragyogja a termet. A szeretetet szimbolizálja a fény, hiszen a világon ez a két dolog, amit ha minél több fele osztunk, annál több lesz belőle.

Engedjétek meg nekem ezt a hasonlatot. Amikor egy (házas)pár elhatározza, hogy gyereket vállal, akkor egy pici gyertyát gyújtanak tulajdonképpen. Amikor pedig megszületik az első gyermekük, akkor a gyertyalángjukkal meggyújtanak egy második gyertyát, amitől a fényük megkétszereződik. Hatalmas fényességnek tűnik ez az egy lángocskához képest. Hajlamosak vagyunk ilyenkor azt hinni, hogy ez a ragyogó boldogság már nem fokozható. De ha úgy adódik, hogy még szület(nek) gyermek(ek) a családba, akkor a fény, a szeretet sokasodik, sokszorozódik. Lélekmelegítő ez a fény!

De ez a fény nem csak sokszorozódó, hanem nagyon változatos is. Nem tudom, hogy két gyertya egyformán ég-e, de két ember kapcsolata nem lehet egyforma még akkor sem, ha ugyanaz a szülő.

Képmutatás lenne azt állítani, hogy egyformán szeretjük gyermekeinket. Pedig folyamatosan tökéletes szülők akarunk lenni és a gyerekek lelkivilágát semmiképpen nem megbántani, és néha még bizonygatjuk is, hogy mi aztán egyformán. Ez úgy butaság, ahogy van. Ha komolyabban megvizsgáljuk a témát, ugyanazt a gyereket sem mindig ugyanúgy szeretjük. A kamasz fiút, akinek legfőbb vágya, hogy behúzhassa maga mögött a szobája ajtaját és „megszabaduljon” a szülők tekintettől, nem ugyanúgy szeretjük, mint totyogó korában, amikor éppen elkezdett aranyosan sejpítve mondigálni, közben építőkockát rakócsálni. Természetesen van szeretnivaló a távolságtartó, önállóságra törekvő kamaszban, annak ellenére is, hogy néha elmondja: „Anya, vegyél valami rendes ruhát, hogy áll rajtad ez a nadrág? Látszik, hogy meghíztál!”, és a totyógóban is, aki éppen betojt és nagy kedvesen elvárja, hogy a büdös fenekét lemossuk, megkérdezi közben kedvesen: „boldog-e vagy, édesanyja?”
Na de viccet félretéve: szívet gyönyörködtető, ahogyan el lehet beszélgetni a kamasszal akár az élet értelméről is, kiskorában persze az újabb és újabb kimondott szótagjai gyönyörködtették a szívünket.

És mivel a gyerekek nem egyformák, ezért nem is ugyanazért szeretjük őket. Ebből valószínűleg éreznek valamit a gyerekek és ebből adódik a folyamatos irigységük. Annyit bezzegelnek, hogy attól meg lehet bolondulni: „bezzeg a fiúk”, „bezzeg a lányok”, „bezzeg a kicsik”, „bezzeg a nagyok”, bezzeg, bezzeg, bezzeg…

De hát ha az egyiket azért dicsérem meg, mert annyira szépen hegedüli a legújabb darabját, míg a másik nem is hajlandó hangszerórára járni, akkor a másik hiába irigyli azt a dicséretet. Az egyik zenéből mutatkozik tehetségesnek, a másik sportokban tűnik ki, a harmadik csodálatosan rajzol és fest, a negyediknek hihetetlen az empátiája, az ötödik pedig született vezető, a hatodiknak mesés a logikája, a hetediknek a memóriája, és így tovább. Nem, nem ugyanazért szeretjük őket és nem ugyanúgy.

Az anyai (szülői?) szeretet mennyisége végtelen és feltétel nélküli minden gyerek iránt, de a milyensége más és más. És ez vállalható. Csak ne essünk át a ló túlsó oldalára sem, és ne legyen kedvencünk, kivételezettünk. Nem csak a többi gyereknek rettenetes egy ilyen helyzet, de a kedvencek nem biztos, hogy hosszú távon „meghálálják”. Nem kezdem most elemezni az „aranyszarókat”, de az a megérzésem, hogy nem a magas érzelmi intelligenciájukról, az empátiás készségeikről híresek.

Mint mindenben, itt is az egyensúly a lényeg.

Lehet erről filozófiázni hosszasan, mégis többet érünk egy simogatással, egy dicsérettel, egy öleléssel, mint a hosszú filozófiával. Ma este, mielőtt elaludnál, gondolj az egyik gyermekedre és idézz fel három olyan sztorit, amikor nagyon megdobogtatta a szívedet, aztán a másodikra, és idézz fel három újabb sztorit, amikor ő dobogtatta meg nagyon a szívedet. Aztán a harmadikra és mindenikre sorra. Aludj jól!