A kérdés az volt, hogy egyformán-e?

A waldorfosok Advent elején mindig tartanak egy ún. spirálünnepélyt. Megvan ennek az ünnepélynek a szimbolikája, most nem akarok belebonyolódni. Gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy egyetlen gyertya ég a sötétben. Egy mesét is mondanak az óvónénik a félhomályban, majd a jelenlevők csendes éneke mellett minden résztvevő szépen sorra gyújt egy gyertyát, amit égve hagy. A végén rengeteg gyertya ég és fényük beragyogja a termet. A szeretetet szimbolizálja a fény, hiszen a világon ez a két dolog, amit ha minél több fele osztunk, annál több lesz belőle.

Engedjétek meg nekem ezt a hasonlatot. Amikor egy (házas)pár elhatározza, hogy gyereket vállal, akkor egy pici gyertyát gyújtanak tulajdonképpen. Amikor pedig megszületik az első gyermekük, akkor a gyertyalángjukkal meggyújtanak egy második gyertyát, amitől a fényük megkétszereződik. Hatalmas fényességnek tűnik ez az egy lángocskához képest. Hajlamosak vagyunk ilyenkor azt hinni, hogy ez a ragyogó boldogság már nem fokozható. De ha úgy adódik, hogy még szület(nek) gyermek(ek) a családba, akkor a fény, a szeretet sokasodik, sokszorozódik. Lélekmelegítő ez a fény!

De ez a fény nem csak sokszorozódó, hanem nagyon változatos is. Nem tudom, hogy két gyertya egyformán ég-e, de két ember kapcsolata nem lehet egyforma még akkor sem, ha ugyanaz a szülő.

Képmutatás lenne azt állítani, hogy egyformán szeretjük gyermekeinket. Pedig folyamatosan tökéletes szülők akarunk lenni és a gyerekek lelkivilágát semmiképpen nem megbántani, és néha még bizonygatjuk is, hogy mi aztán egyformán. Ez úgy butaság, ahogy van. Ha komolyabban megvizsgáljuk a témát, ugyanazt a gyereket sem mindig ugyanúgy szeretjük. A kamasz fiút, akinek legfőbb vágya, hogy behúzhassa maga mögött a szobája ajtaját és „megszabaduljon” a szülők tekintettől, nem ugyanúgy szeretjük, mint totyogó korában, amikor éppen elkezdett aranyosan sejpítve mondigálni, közben építőkockát rakócsálni. Természetesen van szeretnivaló a távolságtartó, önállóságra törekvő kamaszban, annak ellenére is, hogy néha elmondja: „Anya, vegyél valami rendes ruhát, hogy áll rajtad ez a nadrág? Látszik, hogy meghíztál!”, és a totyógóban is, aki éppen betojt és nagy kedvesen elvárja, hogy a büdös fenekét lemossuk, megkérdezi közben kedvesen: „boldog-e vagy, édesanyja?”
Na de viccet félretéve: szívet gyönyörködtető, ahogyan el lehet beszélgetni a kamasszal akár az élet értelméről is, kiskorában persze az újabb és újabb kimondott szótagjai gyönyörködtették a szívünket.

És mivel a gyerekek nem egyformák, ezért nem is ugyanazért szeretjük őket. Ebből valószínűleg éreznek valamit a gyerekek és ebből adódik a folyamatos irigységük. Annyit bezzegelnek, hogy attól meg lehet bolondulni: „bezzeg a fiúk”, „bezzeg a lányok”, „bezzeg a kicsik”, „bezzeg a nagyok”, bezzeg, bezzeg, bezzeg…

De hát ha az egyiket azért dicsérem meg, mert annyira szépen hegedüli a legújabb darabját, míg a másik nem is hajlandó hangszerórára járni, akkor a másik hiába irigyli azt a dicséretet. Az egyik zenéből mutatkozik tehetségesnek, a másik sportokban tűnik ki, a harmadik csodálatosan rajzol és fest, a negyediknek hihetetlen az empátiája, az ötödik pedig született vezető, a hatodiknak mesés a logikája, a hetediknek a memóriája, és így tovább. Nem, nem ugyanazért szeretjük őket és nem ugyanúgy.

Az anyai (szülői?) szeretet mennyisége végtelen és feltétel nélküli minden gyerek iránt, de a milyensége más és más. És ez vállalható. Csak ne essünk át a ló túlsó oldalára sem, és ne legyen kedvencünk, kivételezettünk. Nem csak a többi gyereknek rettenetes egy ilyen helyzet, de a kedvencek nem biztos, hogy hosszú távon „meghálálják”. Nem kezdem most elemezni az „aranyszarókat”, de az a megérzésem, hogy nem a magas érzelmi intelligenciájukról, az empátiás készségeikről híresek.

Mint mindenben, itt is az egyensúly a lényeg.

Lehet erről filozófiázni hosszasan, mégis többet érünk egy simogatással, egy dicsérettel, egy öleléssel, mint a hosszú filozófiával. Ma este, mielőtt elaludnál, gondolj az egyik gyermekedre és idézz fel három olyan sztorit, amikor nagyon megdobogtatta a szívedet, aztán a másodikra, és idézz fel három újabb sztorit, amikor ő dobogtatta meg nagyon a szívedet. Aztán a harmadikra és mindenikre sorra. Aludj jól!