A hordozókendő további ajnározása

Azt hiszem nem először mondom: imádjuk a hordozókendőt. Én is s a gyermek is! (Azt mondja neki: keggő.) De már rég, h csak a hátamon tudom vinni. Nagyocska, na. De azért én írtó kényelmesen tudom vinni.

Előnyök:
-nem tűnik nehéznek.
-nem az ölemben viszem a gyermeket, ami SOKKAL nehezebb
-arrafelé megyünk, amerre én szeretném
-a gyerek vidám benne. Lovagol, a járókelőknek mosolyog, sorolja az elhaladó kocsik márkáját, egyszerűen: jól érzi magát.
-NAGYSÁGRENDEKKEL gyorsabban haladunk, mintha gyalog jönne s időnként elémállna, h: ölbe!
-ha elalszik, akkor neki is nekem is... semmi probléma, ott nyugodtan aludhat, a hátamon...

Még biztosan van ezer előnye, de most csak ennyi jutott eszembe.

Hátrány:
a jrókelők közül sokan megjegyzik, hogy "az a gyermek már mehetne gyalog is, mert elég nagy". Vagy: "maga tönkre fogja tenni a hátát, ne cipelje azt a nagy gyermeket, ha jót akar."

Nos, ejsze felgyűlt ez a sok megjegyzés, mert ma úgy határoztam: ez a gyermek elég nagy, bemegyünk a központba, mit nekünk kendő... GYALOG! fogunk menni és trolival.

Előszöris elmentünk a postára. Ami egy hosszabb buszmegállóra van tőlünk. Adott pillanatban nem hittem, h oda fogunk érni. Virágot szedtünk útközben. Rengeteget. "Azt is." Az utcából majdnem kimentünk, amikor eszébe jutott a drágámnak, h nem hozzuk a piros kalapot. "kaap. pizsos." Azzal hátraarcot vágott és vagy 100 métert rohant visszafelé, mire utolértem és felkaptam. Felkaptam? Akkor nem tudtam letenni, mert "ölbe!"... Szerintem kendővel a hátamon legalább négy ötödét megspórolhattuk volna az odaútnak. (Úgy értem, h időben.)


A román posta ajnározását is beszúrom ide:
A postán összevesztünk kicsit a nénivel. Az uram megrendelte a Metal Hammert, de az én nevemre, mert akkoriban még nem volt "flotant"-ja. Azóta van. Havonta megyek tehát a csomagjáért. A nők már ismernek. Többször előfordult, h Tibi kivette volna a MH-t. Mert el voltam utazva, vagy csak egyszerűen jobb doglom is volt, mint a gyermekkel odalovagolni a postára... De SOHA nem adták ki Neki, mert más a neve és más a címe. Tegnap ment vidáman, mert mostmár van "flotant"-ja erre a címre. De persze nem adták ki, mert hogy lehetünk mi házasok, ha más a családnevünk? Hát én értem, h lelkiismeretesen akrják végezni a munkájukat, de a nők már ismernek, 2 éve, h havonként megyünk a csomagért. Tibi is, már nem eéőször próbálkozott és én is töbször megjegyeztem, h a férjemnek is kiadhatnák. Na mindegy. Odamegyek, nem akarok cirkuszt. Csak csendben nyújtom a cédulát és a személyimet. Kitöltöm, aláírom, kiadja. Azt mondja: kell adjak még 60 banit, mert túl későn mentem utána (taxa de depozitare). Kérdem nyugodtan: tegnap mennyit kellett volna adnom? Semmit. Tegnap még ingyen volt. És innen kezdve fokozatosan felemelkedett a hangom: Akkor nem adok! Semmit nem adok! Szégyellje magát! Tegnap itt volt a férjem, adta volna oda neki. Hol él? A középkorban? A 21.sz.ban még nem látott olyant, h a férjnek s feleségnek más a neve? Különben is: 2 éve jövök havonként. Mit képzel, hogy nincsen jobb dolgom, mint a gyermeket idehurcolni a világ tuldó végéről? Közben kipiszkáltam a 60 banit a pénztárcámból, kivágtam a pultra az orra elé: "Aici aveti 60 de bani!", azzal megfordultam s fiastól kijöttem. A csaj szóhoz sem jutott. Remélem megjegyzett! Ja, megkérdezte, hogy "dar cand a fost sotul?" (Mikor járt itt a férje?) "Ieri dimineata" (tegnap reggel).

Onnan kimegyünk buszjegyet vásárolni. A két jegyárus nőci pletykál egymással. Adok 5 lejt, visszaad 2-t. És a jegyet nem adja. Mondom: kérem a jegyet is. Erre elkezdi leüvölteni a fejemet, h ő ideadta a jegyet. Nem adta. Adta... Egyik sem hisz a másiknak. De tényleg nem adta. Akkor elkezdte megszámolni a pénzét és 10 perc számolás után adott egy jegyet, mert kiszámította, h több jegye van, mint pénze... Közben a fiamat alig tudtam magam mellett tartani, el akart kóricálni.

Na, betroliztunk végre a központba. Már gondoltam, h ne is menjek az oviba, mert ma szerencsétlen napom van... De aztán elmentünk. Úgy tűnik ovis lesz Tibike, ha nem is ősztől, de januártól. Nagyszerű! Én ennek is örülök :)

Onnan megyünk a suliba, hogy adjuk be az igazolást a titkárnéniknek. Ott még kis pletyka a kollégákkal. Hazafelé a fiam elaludt a trolin az ölömben! :-o És nem volt nálunk a keggő. :(((
A buszmegállóból ölben hoztam haza. Ha nem akarok panaszkodni, akkor is az az igazság, h a karom leszakadt.

Lényeg a lényeg: a sok aggódó, hátamat féltő járókelőnek semmi köze hozzá, üzenem nekik, hogy ez a gyermek még nem nőtte ki a kendőt! Ezután nem fogjuk itthon hagyni!