Az ovinak nincsen vége?

Ez a kellemetlen meglepi érte Tibikét.

Vasárnap, január 3-án este már sokadszorra mondtam, h
-Tibikém, holnap megyünk az oviba.
-Mál voltam, felelte.
Vagy esetleg azt, hogy:
-Eleget jáltam mál az ovodába!

Hétfőn, elvitte Apa az oviba.
Otthagyta.

(Zárójel nyitva:
Apa csak úgy kendőzött eddig, hogy én felkötöttem rá a gyereket s közben hatszor összevesztünk. A gyereket biciklivel vitte oviba. Most meg duzzogott vasárnap este, h milyen lassú lesz az ovibamenés, mert ilyen időben nem bicajoztathatja a gyerkőcöt. Megtanítottam a tibeti kötésre vasárnap este és ezt imádja. A gyerek is naponta elújságolja, h Apa őt a kendőbe hozta, a hátán. És roppant örül ennek a gyerek!
Konklúzió: majd 3 évesen sem késő a kendőzés :D
Zárójel zárva.)

Amikor én 12 után értementem, hát a szájacsak eléggé lefele volt görbülve és látszott, h a sírással küzd.
-Mi a baj, Tibikém? Valami baj van?
-Igen - hüppögte és már könnyezett is. Nem sírás volt, nem krokodilkönnyes hiszti, neeeem, őszinte, szívből jövő keserűség!
-Mi a baj édeském?
-Nem tudom - hüpp - hüpp.
-Szomorú vagy?
-Igen.
-Miért vagy szomorú, kicsi kincsem?
-Hiányoztál, anya! Váltam, h gyele.

Hát vagy 10 percet ücsörögtünk ezek után az előszobában, ölelgettük egymást, babáztunk, nem siettünk... Aztán mindketten lenyugodtunk, felöltöztünk és hazabattyogtunk.

Kedden reggel felült, és kijelentette, hogy:
-Apa, ma nem megyek a ovodába!
Hogy mi vette rá mégis nem tudom, nem voltam itthon, nem láttam - nem hallottam.
Amikor érte mentem azzal várt, hogy:
-Anya! Szomolú voltam, de mostmál boldog lettem, melt jöttél!

Ma szerda, nem tudom hogy milyen volt a ma reggeli ébredés-indulás, ugyanis én, indulásom előtt az alvó Tibiknek osztottam puszit.
A hazajövés oldottabb, mint régebben, de megmondta Tibike:
-Anya. Eleget jáltam mál ovodába!
-Ne búsulj, szivem, ha nagyobb leszel, majd iskolába fogsz járni!
-Amikor anyuka leszek, akkor jálok iskolába! Amikor apuka leszek, akkor jálok ilodába! És ettől láthatóan felvillanyozódott! :)