A divatos zero waste régebben és most

Szia drága! Jó hogy jössz, éppen sütőtököt sütöttem, ha kérsz, szívesen adok Neked is egy szeletet. Jut Neked is, persze.

Erről a sütőtökről eszembe jutnak a régi nagymamák.  Őszi-téli édesség a sütőtök a régi nagymamák házánál, amikor már van annyira hideg kint, hogy jólessen bent, melegen fogyasztani. Egyébként más finom édességeik is vannak a régi nagymamáknak.
Tudod mi? A kamaráikban van egy fehér tarisznyaszerűség, kötővel lehet összehúzni a száját. (Mostanában a tornazsákok olyanszerűek.) S mi van benne? Hmmm... aszaltszilva! Az! Néha felakasztják a régi nagymamák az aszaltszilvás szatyrukat az osztovátára, csak akkor nagyon gyorsan kifogy... Ősszel aszalnak a régi nagymamák, amikor annyira érett a besztercei szilva, hogy már ráfonnyadt a szárára. Akkor hatalmas deszkákon teszik-veszik a kemence körül a legegészségesebb szemeket. Nem tudja senki, hogy pontosan, hogyan bűvölik ki-be a kemencébe-ből azokat a nagy deszkákat a nagymamák, de azt a régi unokák tudják, hogy a világ egyik legfinomabb eledele az aszaltszilva, ugyanis a legédesebb az összes aszalvány közül. Az aszalt almánál is, amit a régi nagymamák felfűzve szárítanak ki. Bagolytüdő. Falusi rágógumi.

Ilyenek voltak a régi  nagymamák: dióval, aszalvánnyal, sütőtökkel kényeztették a régi unokákat. Meg almával! Olyan almával, amit a kötényükben hoztak fel a pincéből, s a kis fanyelű késükkel hámozták-vágták az unokáknak. Olyan kötényben hozott, kis fanyelű késsel hámozott almánál nincs is jobb alma a világon!

Láthatod, mindennek megvolt a helye, a tartója: a döblöcök a kicsiszekérben utaztak haza a Tanorokból, otthon pedig valamelyik pince földjén várták, hogy sorrakerüljenek a kályhában. Az aszaltszilvát a varrott szatyorban kellett keresni, a diót egy edénykében, a megpucolt pedig papírtasakban a legvalószínűbb. Az alma pedig kötényben jött fel a pincéből. A kenyér egy nagy vájlingban, házi szőttes kendővel letakarva. A házikenyérre különös szeretettel, ceremóniával, megbecsüléssel vigyáztak a régi nagymamák. S ha már kenyér: a búza a saját maguk által szőtt zsákban utazik a malomba, s onnan a liszt egy még szebb, még tisztább zsákban haza. Ó, sorolhatnám... békebeli idők... semmi rohangászás. (Kivéve ha jön a vihar és gyorsan kell felbuglyálni a szénát.)

Mi? Mi rohanunk! Nekünk sok dolgunk van! Nem érünk rá szőni, aszalni, döblöcöt kapálni, kenyeret sütni...
De megvan mindenünk: kenyerünk a boltból, zacskóban. Van aszalt gyümölcsünk is, az is nájlontasakban. Van döblöcünk is a piacról. A szelet betéve egy kicsi zacsiba, aztán egy nagyobb füles zacsiba tesszük a kiszacsit, hogy haza is tudjuk vinni. Diót pucolni nincsen időnk, megvesszük a dióbelet, azt is zacsiban...
Aztán ezeket a zacskókat mind kidobjuk és tovább rohanunk. Aztán panaszkodunk, hogy sok a műanyag és jön a világvége.

Olyan semmilyenek ezek a műanyag nájlonok. Próbáld ki, tedd a kenyeret egy szép textilzsákba. A dióbelet egy másikba. Menj el vásárolj valami kimérőset függöny anyagból varrt zsákocskába. (Nem tudom te hogy vagy vele, de engem le tud nyűgözni egy szép textilcucc.) Jobban fogsz rá vigyázni, jobban fogod szeretni, finomabb lesz benne a mandula!! Tégy egy próbát, s üzend meg nekem, hogy igazam van-e. Jó?

Ne félj, nem kell szőnöd, nem kell varrnod és nem kell kötényt köss, h benne vihesd az almát! (Pedig lehet az volna az igazi. :) ) Sokan foglalkoznak ilyensmivel, meg lehet venni. Szebbnél szebb anyagokból, modern szabásmintával. Segítek egy tippel: Enikő barátném, a Veragreenes, varr egy csomó praktikus szépséget. Tavaly adtam karácsonyi ajándék fejében pl bevásárlószatyrot és kis neszeszert. Most jut eszembe: idén is valakinek ezt fogok adni, mert szép, mert praktikus, s mert egész évben lehet használni, s olyankor mindig rám gondol az illető... "ezt Rékától kaptam ajándékba". (hehehe)

Magamnak is vettem egy édi-bédi neszeszert Enikőtől. Éspedig azért, mert amikor végre áttértem kontaktlencsére, akkor gondolkodtam, h kell nekem egy "utazós szett", amibe beleteszem a lencsék dobozkáját, szemcseppet, löttyöt, amiben tartani kell és esetleg még pótlencsét is, na meg persze a szemüvegemet. Minthogy egy nemtommilyen márkás műanyag neszkót kerítsek, inkább vettem Enikőtől egy kézzel varrt szépséget. Bevált, persze. Ha a régi nagymamáknak lett volna kontaktlencséjük, biztosan valami ilyensmiben tárolták volna! ;)
De ha Neked nincsen ennyi bajod a szemeiddel, akkor teheted bele a sminkes cuccaidat, vagy bármi egyebet. Péntárca, iratok. Miért ne?

Megsúgom, hogy annyira szeretem a textil (és fonalból készült - nyilván) cuccokat, mostanában a táskám is textil és a pénztárcám is :D

Na, kicsit elkanyarodtam, eredetileg össze akartam hasonlítani a régi, természetes zerowaste dolgokat, amik nem divatból voltak zero waste-ek, hanem mert szimplán csak ilyen volt a világ a régi nagymamák idején. Most már szinte idegesítően túl van tolva ez a zero waste dolog, mindenki fancy egy szatyorral a vállán. De tudod mit? Állj neki s készíts magadnak használati tárgyakat. Olyan jól fogod érezni magad tőle! S ha nem értesz hozzá, akkor fordulj a Veragree-es Enikőhöz. Igazán szép, kényelmes és praktikus dolgokat kínál, nekem legalábbis igazán tetszenek ezek a textilszatyrok, zsákok, tasakok. Idézik a békebeli időket, amikor még nem rohantunk, amikor még természetes volt, hogy a cuccainkat sokszor haszáljuk, (kábé addig amíg tönkremennek. :) ) amikor otthonról vittük a bevásárlószatyrot, hogy legyen amibe hazahozzuk a vásárolt cuccokat, amikor még természetes volt, hogy nem zúzzuk szét a környezetünket, a Földet. Na, nem áradozok tovább, de gondold át! Legalább azt ne dobjuk el, amit nem muszáj. Mondd az eladónak: "nu vreau pungă, mersi, am o sacoșă frumoasă, o iubesc".

S ha Te is úgy megszereted a textil dolgokat, mint én, akkor jöhetnek a füzetborítók is textilből, arclemosók és minden más ;)

Mindenesetre próbálj ki egy-két terméket ezek közül, s máris néhány műanyaggal kevesebbet dobtál ki. Ha pedig beleszeretsz és következetesen csinálod, akkor nem csak néhánnyal. ;)

Na, légy divatos, légy fancy, légy környezetbarát, légy régi nagymama, légy ügyes! ;)

Bekamerázott lakásban az élet

 Nem kelünk korán, nem kell sehová sem rohanni. A 10 és 13 évesem öltözik, bekészülnek 8-ra a kuckóikba. A 10 éves még evett is. Egyik szobában ücsül az egyik, tablettel, másik szobában a másik, laptoppal. Becsukják az ajtóikat, megkezdődnek 8-kor az óráik. Kiderül, hogy a 8 éves, akinek csak 9-kor kell élőbe lépnie, pizsomában maradt. És a nővérével közös szobába nem tud bemenni öltözni, mert ott már kamera van. Nem baj, reggelizzünk mi is. Jutkának megszakad a tablettjén a net, beszaladok, nincsnagybaj, visszacsináljuk, de arra elég, hogy kihűljön a pirítós kenyerem. Nem baj na, rágom hidegen. Megreggelizik a kicsi is, pizsomában, borzosan. Szerencsére „csak” 40 perces a nagylány órája, 8:40 van, fel tud öltözni 9-ig, közben a nagyfiú reggelizik a 9 órás szünetjében. Hű aszta hééé, már 9 óra, le kell szedjük a konyhaasztalt, mert a kicsike ott fog belépni az ő online világába. A konyhapulton eszem a második kihűlt pirítósomat. Duzzogok kicsit... nembaj, legalább a tea még langyos, vigasztalom magam.

9 óra, visszalépik minden gyerek, hallgatom a Zsuzsi matek óráját (szegény tanítók, ennyi nyílt órája egy életben nem volt egy tanítónak, mint amennyi ezen az elmúlt néhány héten/napon), elpakolom a konyhapultról a cuccokat. Előkeresem a törülközőmet, bemegyek zuhanyozni. Osonok ki egy szál törülközőben a fürdőből... nagyon óvatos kell lenni, hiszen az egész ház be van kamerázva. Mennék be a saját szobánkba... a mindenit! Közben elkezdődött Apa meetingje fél10-től, hallom, hogy angolul dumál... Álldigálok a konyhában törülközőben, nem megyek be, meglátnak a finn kollégák. Zsuzsi laptopja (ami az enyém!!) szerencsére háttal van nekem, így nem láthatnak meg a másodikosok.

Cseng a telefonom, a húgom hív. Óvatosan, csendben beleszólok... rájövök, hogy nincsen ahol nyugisan cseverésszek... beosonok a fürdőszobába, ülök törülközőben a kád szélén, húgommal beszélgetek. Náluk is be van kamerázva az egész ház, ő a 2 évesével sétálgat a környéken, fárassza, hogy aztán el tudjon aludni délben.

Végre vége a finnekkel a meetingnek, ez rövid meeting volt, lassan előnyújtózkodik mindenki, 10 órás szünet van. Anya, mit lehet megenni? – Nahát, nem ettetek? Mindenki evett. Ettünk, de olyan jó volna valami finomság. Jövő szünetre megígérem, hogy lesz. Most öltözöm, amíg még lehet.

10 után megint elvonul mindenki. A 8 éves nem kellett még visszalépjen, ő kapott valami megoldanivaló házikat 3jegyű számokkal, mondigál, irdogál... valami ebédet próbálok beindítani csendben... (multkor a botmixerrel vártam a szünetet)

És még csak 10 óra, folyik ki az idő a kezem közül...

Aztán a 11 órás szünetben megesszük a kekszet, amit a tegnap délután sütöttünk, mézes teát is tölthet melléje, aki kér. Hoppá, már megittuk a 2 liter teát, tehetjük oda a következő adagot. Féligmeddig van ebéd, a többit majd rögtönözze Apa, amikor ebéd idő lesz, fél 12 van, elindulok az irodába. Dolgozhatnék ugyan otthonról, de nincs egy négyzetcentiméter, ahová leülhetnék egy laptoppal én is. Negyed 1, mire nekifoghatok a saját dolgomnak. És nem, nem fogok estig bent maradni.

Amit nem szeretek: a nagyfiú, aki VII.-es, majdnem többet bámulja a monitort, mint az apja, aki programozó. Nem gondoltam, hogy az online oktatás arról fog szólni, hogy napi 7-8 órát kell egy ekkora gyereknek képernyő előtt ülnie. Volna is rá más lehetőség, volna is rá ötlet, hajlandóság is a tanárok részéről, de a beígért inspekciók... már nem lepődünk meg azon, hogy megint a gyermekek az utolsók a sorban, akikről szól ez a cirkusz. A fiam hátán el van szakadva a bőr, mint a terhességi striák, úgy néznek ki. A gyors növéstől van. Az izmok nem tudtak ilyen tempóban a csontok után nőni. Gyógytornászni kell, ha nem akarunk bajt látni. És nem ő az egyetlen iskolás hasonló gondokkal. Kérdem én, a napi 7-8 óra (+házik) üldögélés-görnyedés segíti ezt a problémát? Lehetne nyugodtan 4-5 óra/nap is... csak akkor mit ellenőriznének az inspektorok?

A szemekről, szemüvvegekről ne is beszéljünk... amúgy is rövidlátó majdnem az egész család nálunk, ha így folytatjuk, akkor a lencséink dupla ilyen vastagok lesznek néhány éven belül.

Az elemiseknek is több a gépnél ülés, mint amennyi normális volna, de úgy látom, hogy nekik még nem annyira vészes. Kibírható.

Amit viszont szeretek:

Soha nem lehetett a gyeremekeket igénybe venni egy kis házimunkára. (Nem azért, hogy kihasználjuk őket, hanem azért, hogy megtanulják ők is az igazi fontos dolgokat: hogyan készítsek el egy kaját magamnak, hogyan rendezzem a ruháimat, stb.) Egyszerűen nem voltak otthon. Most van olyan, hogy szünetben leviszi a szemetet, pityókát hoz fel a pincéből... És a kisebbek, akik hamarabb végeznek, segítenek murkot-ezt-azt megpucolni... együtt főzögetünk, sütögetünk... Mindig hiányzott a közösen házimunkázás az életünkből, most meg van. Ez a VII.-esre nem érvényes. Ő ugyanis majdnem nonstop a gépnél ül. És nem, nem szórakozás miatt.

A másik nagy előny: egymásra találnak a tesók! Hogy valami vidámmal zárjak, megmutatom a vasárnapi idillt:

Cicukák

 Nézem a billentyűzetet és nem merek nekifogni ennek az írásnak. Azért nem, mert látom magam előtt a sok-sok összevont szemöldököt, ökölbeszorult öklöket és a legelszántabbaknak lehet még bicska is nyílik a zsebében. Ezek a szemöldökök, öklök és bicskák mind-mind elszánt macskaaktivisták tulajdonai.
Na, essünk túl rajta: az történt, hogy Sároson kitört a macskakrízis!

Három cicahölggyel kezdtük a karantént. Mire megérkeztünk itt tölteni a karantént, március közepén már kerekedtek ketten közülük. 

Az öreg szürke, a default macska egyszercsak megkölykezett, az egyetlen bibi az volt, hogy nem tudtuk, hogy hol vannak a kölykei. Jól elbújt és eljárt szoptatni. Bármennyire is szerettük volna, nem tudtuk kilesni, hogy hová bújik el. Vén, tapasztalt macska... nem bízta a véletlenre. Nem is értjük, hogyan történhetett meg az vele, hogy egy reggel elkapta őt Kifli-kutya. Egy félig vad macskáról van ugyanis szó, aki nagyon ügyesen tudott osonni, ugrani, menekülni, fára mászni, vadászni. Fogott ő egereken kívül mátyás madarat, cinkét, verebet, sőt még fecskét is.  A Kiflivel való találkozás végzetes lett szegény szürke macsek számára. Kölykei ekkor 2 és fél hónapos körüliek voltak, de nem tudtuk azt sem, hogy hányan vannak s azt sem, hogy hol. De természetesen előhozta őket az éhség. A szomszéd kemencéjének a padlásáról bújtak ki. 

Első találkozásom az árva cicákkal.

Hárman voltak, nagyon édesek, de borzasztóan féltek mindenkitől. (Nem is csoda, életükben még sosem láttak embert.) Garfieldba első látásra beleszerettem. 💖
Elhatározták a gyerekek, hogy kajával megszelidítik. Hát nagyon szelíd egyik sem lett, de legalább emberként megközelíthetőek. :)

Eközben, kábé 2 héttel a szürke macska után megkölykezett a tarka is. Ő egyszerűbb helyet választott magának, a garázsban egy dobozt. Ez azzal járt, hogy a gyerekek első perctől sokat gyámbászták a kiscicákat.

Szóval májustól a vakáció végéig a macskák voltak az egyik fő attrakciója a sárosi létnek. 

Egy kosár cica.

A 4 cica mamája örökbe fogadta az árván maradt 3 cicát, adott pillanatban hetet szoptatott.

Jutka rajza a cicacsaládról

Egy cicát örökbe adtunk, egyik eltűnt és kettőt, mondom nem egyet, hanem kettőt hazahoztunk Kolozsvárra. Így Sároson már csak 5 macska maradt. A két éves mama, az egy éves Csíkos, és az idei kölykek közül Rézi, Cicó és Csillag.

Még nincsen két egész hete, hogy megérkeztek Garfield és Kormos az új lakhelyükre, hozzánk, de már a telefonomon alig van szabad tárhely, telenesteli van cicás képekkel. És ami a legrosszabb: szegény barátaimnak is küldözgetem a macskás képeket, nem bírom visszafogni magam. Azt hiszem le fognak unni...

Kormos elég szemtelen cica. Mindenhová felmászik, leginkább valakinek az ölébe. Garfield kicsit félősebb, de időnként vele is lehet "babázni".

Azt hiszem, a lelkem mélyén mindigis cicás voltam, csak eddig nem tudtam róla. Nagyon szeretem őket.  Kicsit aggódva adtam meg magam: jól van gyerekek, hozunk egy cicát, de ha ígymegúgy... akkor visszavisszük Sárosra a nagyszülőkhöz.... Később pedig: na jól van, na, nem bánom, két cicát viszünk, de ha..... ígymegúgy...
Egészen őszinte leszek: örvendek nagyon, h két cicát hoztunk. Nagyon édik, együtt is sokat játszanak. És még a lakást is kicsit átalakítom majd, hogy jó legyen nekik... de ezt ne mondjátok el senkinek, mert kicsit szégyelem is.

Így néz ki egy laza reggel, amiután elvittük a gyerekeket iskolába:

Haver szerint nagymamás: süti, tea, cicukák... (és a kötésem még nincs is elöl... ajajjj...)

És akkor néhány kép a cicukáink új életéről:

A kötés is jobban megy, ha egy cica ül az ember ölében, s egy a szék alatt. :)

Csak ennyit akartam elmesélni: cicások lettünk, és nagyon élvezem. Facebookos szlenggel kifejezve: macskamami vagyok.  

PS:

mielőtt rámugrana néhány macskavédő: igen, voltunk már velük állatorvosnál, féregtelenítve és oltva is voltak már és ivartalanítva is lesznek azonban.

PS2:

a sárosi cicák is ivartalanítva lesznek. 

A kérdés az volt, hogy egyformán-e?

A waldorfosok Advent elején mindig tartanak egy ún. spirálünnepélyt. Megvan ennek az ünnepélynek a szimbolikája, most nem akarok belebonyolódni. Gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy egyetlen gyertya ég a sötétben. Egy mesét is mondanak az óvónénik a félhomályban, majd a jelenlevők csendes éneke mellett minden résztvevő szépen sorra gyújt egy gyertyát, amit égve hagy. A végén rengeteg gyertya ég és fényük beragyogja a termet. A szeretetet szimbolizálja a fény, hiszen a világon ez a két dolog, amit ha minél több fele osztunk, annál több lesz belőle.

Engedjétek meg nekem ezt a hasonlatot. Amikor egy (házas)pár elhatározza, hogy gyereket vállal, akkor egy pici gyertyát gyújtanak tulajdonképpen. Amikor pedig megszületik az első gyermekük, akkor a gyertyalángjukkal meggyújtanak egy második gyertyát, amitől a fényük megkétszereződik. Hatalmas fényességnek tűnik ez az egy lángocskához képest. Hajlamosak vagyunk ilyenkor azt hinni, hogy ez a ragyogó boldogság már nem fokozható. De ha úgy adódik, hogy még szület(nek) gyermek(ek) a családba, akkor a fény, a szeretet sokasodik, sokszorozódik. Lélekmelegítő ez a fény!

De ez a fény nem csak sokszorozódó, hanem nagyon változatos is. Nem tudom, hogy két gyertya egyformán ég-e, de két ember kapcsolata nem lehet egyforma még akkor sem, ha ugyanaz a szülő.

Képmutatás lenne azt állítani, hogy egyformán szeretjük gyermekeinket. Pedig folyamatosan tökéletes szülők akarunk lenni és a gyerekek lelkivilágát semmiképpen nem megbántani, és néha még bizonygatjuk is, hogy mi aztán egyformán. Ez úgy butaság, ahogy van. Ha komolyabban megvizsgáljuk a témát, ugyanazt a gyereket sem mindig ugyanúgy szeretjük. A kamasz fiút, akinek legfőbb vágya, hogy behúzhassa maga mögött a szobája ajtaját és „megszabaduljon” a szülők tekintettől, nem ugyanúgy szeretjük, mint totyogó korában, amikor éppen elkezdett aranyosan sejpítve mondigálni, közben építőkockát rakócsálni. Természetesen van szeretnivaló a távolságtartó, önállóságra törekvő kamaszban, annak ellenére is, hogy néha elmondja: „Anya, vegyél valami rendes ruhát, hogy áll rajtad ez a nadrág? Látszik, hogy meghíztál!”, és a totyógóban is, aki éppen betojt és nagy kedvesen elvárja, hogy a büdös fenekét lemossuk, megkérdezi közben kedvesen: „boldog-e vagy, édesanyja?”
Na de viccet félretéve: szívet gyönyörködtető, ahogyan el lehet beszélgetni a kamasszal akár az élet értelméről is, kiskorában persze az újabb és újabb kimondott szótagjai gyönyörködtették a szívünket.

És mivel a gyerekek nem egyformák, ezért nem is ugyanazért szeretjük őket. Ebből valószínűleg éreznek valamit a gyerekek és ebből adódik a folyamatos irigységük. Annyit bezzegelnek, hogy attól meg lehet bolondulni: „bezzeg a fiúk”, „bezzeg a lányok”, „bezzeg a kicsik”, „bezzeg a nagyok”, bezzeg, bezzeg, bezzeg…

De hát ha az egyiket azért dicsérem meg, mert annyira szépen hegedüli a legújabb darabját, míg a másik nem is hajlandó hangszerórára járni, akkor a másik hiába irigyli azt a dicséretet. Az egyik zenéből mutatkozik tehetségesnek, a másik sportokban tűnik ki, a harmadik csodálatosan rajzol és fest, a negyediknek hihetetlen az empátiája, az ötödik pedig született vezető, a hatodiknak mesés a logikája, a hetediknek a memóriája, és így tovább. Nem, nem ugyanazért szeretjük őket és nem ugyanúgy.

Az anyai (szülői?) szeretet mennyisége végtelen és feltétel nélküli minden gyerek iránt, de a milyensége más és más. És ez vállalható. Csak ne essünk át a ló túlsó oldalára sem, és ne legyen kedvencünk, kivételezettünk. Nem csak a többi gyereknek rettenetes egy ilyen helyzet, de a kedvencek nem biztos, hogy hosszú távon „meghálálják”. Nem kezdem most elemezni az „aranyszarókat”, de az a megérzésem, hogy nem a magas érzelmi intelligenciájukról, az empátiás készségeikről híresek.

Mint mindenben, itt is az egyensúly a lényeg.

Lehet erről filozófiázni hosszasan, mégis többet érünk egy simogatással, egy dicsérettel, egy öleléssel, mint a hosszú filozófiával. Ma este, mielőtt elaludnál, gondolj az egyik gyermekedre és idézz fel három olyan sztorit, amikor nagyon megdobogtatta a szívedet, aztán a másodikra, és idézz fel három újabb sztorit, amikor ő dobogtatta meg nagyon a szívedet. Aztán a harmadikra és mindenikre sorra. Aludj jól!

#USNK #Nimród #Kundi #Brassai

Nem szokásom más dolgokról írni ezen a blogon, mint a családom s a saját magam dolgairól. Az iskolás ügyeimet pedig kimondottan kerülöm ezen a felületen, de most... most muszáj.

Jutkám műve. Minden betűben külön írja, ohgy USNK, aztán vannak benne mikrofonok, szívek, csillagok, kacskaringók, s minden szükséges "kellék".

A USNK mindent felszántó sikere kapcsán most mégis.

"A gazdagoknak én
Csak senki fia voltam
Most meg mindegyik írogat
Hogy hova jutottam"

Azt mondta a két srácról ByeAlex, hogy náluk alázatosabb gyerekekkel nem igazán találkozott eddig. Na kérem, ha valamiben, akkor ebben nagyon igaza volt.

Kundiról: Van róla egy fotóm. Kolozsvár, Sétatér. Kb 7 vagy 8dik osztályos Kundi rajta, kézen fogja két oldalt a húgát és a fiamat, akik kb másfél-két évesek, és totyognak. A bokrok felé totyognak, mert arra szaladt el egy aranyos kis cica, és a kicsik utána akartak menni megnézni. (A cica nincsen a képen, az már árkon-bokron túl lehet.) Olyan kedves Kundi a két kicsihez, hogy kamasz fiúktól csak egészen ritkán lát ilyent az ember. Jó érzés nagyon. 💓
Ezt a képet a fejemben tárolom, a formátuma és mérete most mellékes, de ezek a videók róluk most készítettek egy shortcutot neki, egészen könnyen elérhető.

Nimródról: Őt akkor ismertem meg, amikor 100 év gyes után visszamentem tanítani a Brassaiba. Ő volt az egyik olyan diákunk, akiről többször esik szó a tanáriban szünetben, meg a tanári gyűléseken mint az átlagban egy diákról. Megtudtam, hogy ő idősebb az osztálytársainál egy évvel... Megtudtam, hogy egy másik iskolában kezdte, utólag jött át hozzánk... Nimród sokszor és sokat hiányzott, rémesen unta az iskolábajárást. Arra nem volt nehéz rájönnöm, hogy Nimród egy intelligens fiú, ráadásul roppant érzékeny is. Az is feltűnt, hogy nagyon szívesen vesz részt mindenféle tanórán kívüli tevékenységben. Az a diák volt, aki kihívás elé állítja a tanárt.

Mert a tanári munka legnagyobb kihívása nem az, hogy fogom a tölcsért és beletöltök amit csak lehet!

Félreértés ne essen: szeretem a gondolkodni szerető diákokat. Szeretnék belőlük minél többet! Akiket érdekel is az, amit meg kell nekik tanítanom. De velük sokkal könnyebb a tanár dolga.
Már eleve nagy jeggyel érkeznek a IX.-dik osztályba. Ott veszem a programot, megnézem, hogy melyik nap mit kell tanítani, Neki ragyog a szeme, alig várja, hogy mi lesz az ujdonság. Aztán elmegy versenyre, ott szépen szerepel, nő a májam, nő a portofólióm. Ránézésre megold minden feladatot, az érettségijegye is szép magas.
Kellemes így tanárnak lenni, fontosnak, jófejnek érezhetjük magunkat, az iskolának is hozzuk a jó pontokat. Ennek ellenére én
NEM HISZEK az utolsó bejutási médiában,
NEM HISZEK a rangos versenyeken szerzett díjak számában és
NEM HISZEK a sikeresen érettségizők arányában.
(Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám: menj el 20 éves érettségitalálkozókra és nézd meg hogy élnek, mivel foglalkoznak a jótanulók.)

Ismétlem: nagy szüksége van a világnak a koponyákra. Akik gondolkodnak, akik képleteken elmélkednek, akik éjjelüket és nappalukat a tudománynak szentelik. Szükség van orvosokra, jogászokra, informatikusokra és kommunikációs szakemberekre, fordítókra, akik anyanyelvemre fodítják a világ dolgait, és sorolhatnám. Szóval nehogy kiforgassátok a szavaimat, semmi gondom a jótanuló gyerekekkel, sőt. Tanárként szeretnék minél több olyan diákot, aki

• azért jár iskolába, mert kíváncsi arra, amit tanítani akarok neki,
• nem csak a gyerekkel nincsen semmilyen baj, de ha valamire szükség van az iskolában, akkor a szülők is szívesen segítenek akár anyagilag, akár közmunkáról van szó.
• akinek ha lelki problémája adódik azt nem hozza be, hanem otthon megoldják
• akire a szülei annyira odafigyelnek, hogy a suliban tényleg csak a tanulás a lényeg
• akire nem kell gondunk legyen, hogy hol van és mit csinál déltől másnap reggelig,
• akinek mindig van házifeladata, füzete, írószere, stb

Nem akarok én blamálni senkit. De senkit!! Csak a rendszert, az iskolák értékelésének rendszerét.

És térjünk vissza Nimródra: Nimród sokat hiányzott a tanórákról, de ennek ellenére része volt az osztálya és iskolája közösségének, akik befogadták, sőt SZERETIK. Mi sem bizonyítja ezt jobban az, hogy valamelyik XFaktoron ott voltak mellette. Láttam a FB-on. Nicsak:

Része volt a Brassainak, ahonnan ezerszer kirúghattuk volna, de nem ezt tettük, hanem megfogtuk szépen a kezét és igyekeztünk átsegíteni a nehézségein. Sajnos nem aszerint mérik az iskolákat, hogy hány kezet fognak meg és vezetnek át nagyon komoly nehézségeket.

És itt lehet sokat filozófiázni, mert persze nem mindki engedi, hogy megfogják a kezét. Van, amikor minden igyekezet ellenére nem sikerül a nehézégek átgázolása. Van amikor túl mély a szakadék, van amikor csúszós az út, van... sokminden van. De megpróbálni nemhogy ajánlott, de kötelező! Még pontosabban: meg nem próbálni bűn!

Itt áll most Nimród az X Faktor győzteseként, és én végtelenül büszke vagyok rá! Hiszem azt, hogy a Brassainak is van egy hangyányi köze ehhez a történethez. És igen, büszke vagyok arra, hogy a Brassai egy ilyen iskola! Büszke vagyok a történetben érintett kollégákra!

És aki azt hiszi, hogy képmutatás utólag ezt mondani, annak ajánlom figyelmébe ezt a videót, amit a XII.-es fiúk készítettek iskolájuk védelmében, amikor számonkérték a számokat. Azt mondja ebben a videóban éppen Nimród, hogy "...ez az iskola befogad! Talán az egyedüli, amely elfogad olyannak, amilyen vagy. Arra is megtanít, hogy elfogadd magad és megbecsülj másokat."

A videó története az, hogy amikor az iskola a sokadik seggberúgást kapta, akkor a diákok fogták magukat és elmondták egy videóban a mondanivalójukat. Fontos, hogy itt nem a tanárok védik az állásaikat, hanem a diákok fogalmazták meg az érzéseiket.

Ez a történet azt erősítette meg bennem, hogy továbbra SE higgyek az utolsó bejutási médiában, az olimpiászdiplomák számában és a sikeresen érettségizők arányában, de továbbra is higgyek a szeretet erejében, hogy higgyem azt, hogy megéri bizalmat szavazni az útját vesztettnek, sőt megállni mellette és segíteni neki nyomra lelni.

Büszke vagyok Rád, Nimród! Annak ellenére, hogy széééééétcsaptad magadat párszor, örülök, hogy összeszedted magad és sikerült! Kérlek a józan eszedet használd továbbra is, lehet, hogy több szükséged lesz rá ezután, mint eddig valaha!

És ha erre jársz a télen, elkérjük a kisbuszt s kimegyünk a Felekre sízni ;)

 Ha kiesik a fülcsid, nyugi, megkeressük! ;)

S ha még kosarazunk, akkor remélem nem ütközünk úgy össze, mint a multkor :)

💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓

A szeleburdi család

UPDATE: A poszt megjelenésétől számított 26dik órában jelentkezett az illető, akinél két ugyanilyenjobbos kori van!! De ne kérdezzetek semmit, mert természetesen titok! ;)

Ez itt az eredeti poszt:

Szép lassan egyre jobban hasonlítunk a Bálint Ágnes szeleburdi családjához. Ez néha vicces, de van amikor kellemetlen, vagy egyenesen ciki.

Hogy csak egy apróságot meséljek el: a Tanító Bácsi múlt szerdán elvitte az előkészítősöket korcsolyázni a főtéri korcsolyapályára. Én nem voltam itthon kedden este, ezért aztán hátrahagytam TibiApának és a gyermekeknek, hogy hozzák fel a pincéből azt a nagy raffiaizét, amiben van egy csomó korcsolya, s válogassanak belőle. Van ott fehér bőr balettkori, öntött lidlben vett akármilyen kori... de az évek során annyit vettem/turkáltam/angyalhozott/stb, hogy a Zsuzsi lábára tuttira jó lesz valamelyik... Válogassák ki, készítsék elő, Zsuzsi holap aztán kell vigye magával, mert délben mennek a Tanító Bácsival a főtérre.

Mire hazaértem a szülői értekezletről, a gyerekek már ágyban voltak, Apa olvasta a mesét, és igen, a fekete-zöld korcsolya, a lidles, ami állítható, be volt állítva 31-esre mindkettő és az előszobában egy tarisznyában várta a másnap reggelt.

Aztán másnap fél3ra mentem a léánykáért. Nagy elfáradva lejön a jégről, s tartja a lábát, hogy én húzzam le a korcsolyát. Húzom le az egyik lábáról...
-Hát Zsuzsi... valami nem jól van... te fordítva húztad fel!?!?!
-Hát én észrevettem, hogy valami nem kényelmes, de nem tudtam, hogy mi?
Közben húzzuk le a másikat... valami ngayon furcsa... Nézem jobban, hát a léánykának két darab balos korcsolyája van... Erőst csodálkozok...nézek szét, látom, hogy egyik fiúcskának pont olyanja van, gondoltam, tuttira összecserélték. Nézem jobban, de neeem... a fiúcska rendben van, neki rendesen pár a kori a lábán.

Hazajövünk, érdeklődök Apánál, hogy felpróbálták, hogy nem vették észre? Jaaaa.... hát csak egyiket próbálta fel. Kiderült, hogy mindkét lányka felhízott 1-1 korit, mindketten a bal lábuklra húzták, de ez nem tűnt fel sem Apának, sem a gyermekeknek.

Aztán Jutkám megszólal nagy szelíden: ő emlékszik, hogy már a tavaly eltűnt. Egyszer utolsónak indultunk haza, amikor a TanítóBácsi a negyedikeseket vitte korizni s néhány kistesó is velük ment. S amikor indultunk haza, utolsónak, kiderült, hogy 2 balos kori maradt nekünk. És Anya, te azt mondtad, hogy fel fogod hívni a nemtomkit, de aztán nem tudom, hogy felhívtad-e?

Na, így esett, hogy Zsuzsi két balos korival kerülgette Mátyás királyt, s érezte, hogy valami nem kényelmes, de nem tudta, hogy mi...

Gyuszi, a túlélő

Akinek nem volt addig háziállata, majd lesz akkor, amikor a gyermekek könyörögnek érte. Így történt ez velem is, a gyermekek kívánságára vettünk egy hullámos papagájt s elneveztük Tominak. Tomit nagyon szerettük, kicsit szelidült is már, amikor vettünk neki egy társat, hogy ne legyen egyedül. Akkor nem szelidült tovább, hanem csak a társával foglalkozott. A társ neve lett Gyuszi és élték ketten papagáj életüket vidáman.

Nyári vakációkban hazavittük őket Sárosra, itt pedig minden nap kiakasztottuk a kalitkájukat a szilvafára. Jól érezték magukat egész nyáron, amíg egyszer nyitva nem felejtődött a kalitka ajtója és Tomi kirepült. Szegény nem tudott vagy nem akart visszajönni. A gyermekek gyászolták, mi pedig vigasztaltuk őket, hogy olyan jó zöld színű, biztosan jól el tud bújni a levelek között és nem találják meg a ragadozók. S hogy ő választotta magának a szabad életet.

Majd ősszel vettünk egy másik papagájt, hadd legyen Gyuszinak társa. Így került hozzánk Floppy. Valahogy hozzá sem volt szerencsénk, ő betegecske volt és egy évet sem élt nálunk, szegény megdöglött. Eltemettük a kertben, a gyermekek sírtak, imádkoztunk is érte.

Így maradt Gyuszi, a túlélő papagáj, egyedül.

Ezen a nyáron is elhoztuk Sárosra és minden nap kitettük a szilvafára. A macskakölykeket néha "levertük" a fáról, valahogy meg kellett tanulják, hogy Gyuszi nem levadásznivaló madár. Most már nem igazán osonnak feléje.

Történt a Kolozsvári Magyar Napokkor, hogy én a gyermekeimmel hazamentem néhány napra bulizni, Gyuszi pedig ittmaradt a nagyszülőknél. Egyik nap pedig jöttek Molnosék járdát rakni; Radu, a szomszéd, kertet kaszálni; két másik napszámos árkot ásni a vízvezetéknek... Amikor Gyuszinak enni adtak, akkor is pont jött valaki, és... ÉS... a kalitka ajtója nyitva maradt, és Gyuszi is kirepült. Átrepült a diófára. A húgom, az apám megpróbáltak valamit csinálni, a kalitkát felnyújtani, de túl magasan volt... Egy ideig hallották még a hangját a diófán, aztán nem. Gyusziról szép lassan lemondtunk, Szegény elrepült ő is. :(

A gyermekeimnek is elmondtam, volt is dráma. Így jártunk, nincsen szerencsénk a papagájokhoz. :(

Csütörtök délelőtt repült el Gyuszi.

Két nap múlva, szombaton nagy családi összejövetel volt nálunk. Meghívtuk Tibi családját. Itt volt az öccse, Szili, családostól, Anyós és a sógornőm húga is, férjestől-pocakostól. Az esti szürkületben Iza s Imola összenéznek, hogy papagáj van a szmoszédban? Vagy hogy lehet, hogy ők papagáj hangot hallottak? Mondom, hogy háááát... csütörtök reggel kirepült Gyuszi. A lányok azt mondják, hogy talán a környéken lehet. De hiába nézelődtünk, szürkült már az este, nem láttunk semmi Gyusziféle madarat.

Hát ha nincsen, nincsen... ez van.

Vasárnap reggel arra megyek ki, hogy Iza s Csapja mutatják, hogy itt van Gyuszi az eperfán. Futok vissza a szemüvegemért... JÉÉÉ !!! ITT VAN GYUSZI !!!
Utólag megtudom, hogy Iza kiült kávézni a ház elé, ő hallotta először. Aztán Csapjéval észrevették, hogy a háztető legtetején van a kupás cserepeken, onnan szállt vissza az eperfára.

És akkor megkezdődött a papagájfogás! Csapja előhúzott egy 4 méteres lécet. A végére szeget vert gyorsan. Hozta a kalitkát kajával, mert normális, hogy éhes lehet.
A lécen felnyújtottam a kalitkát, de minél óvatosabban, nehogy megijedjen s elreppenjen. Tőle egy méterre tartottam, s úgy jövögettem közelebb és közelebb. Észrevette és elkezdte tekergetni a nyakát. Aztán amikor elég közel volt a kalitkája, akkor átröppent rá. Aztán addig mászkált rajta, amíg beröppent és elkezdett kajálni.

Akkor leengedtem a lécet, Iza becsukta a kalitkát. De erre már felnőtt-gyerek, mindenki az ablakoknál tolongott, lélegzetvisszafolytva drukkoltak a Gyuszifogáshoz. Lett is nagy üdvrivallgás!

A nagy boldogság azonban nem tartott sokáig, mert Gyuszi jóllakott, majd gubbasztani kezdett. Féllábon, felborzoltan, fejét a szárnyába dugva. Na... gondoltuk ez megfázott/elfáradt/kitudjamitevettmeg vagy mi, ez nem éri meg a holnapi napot.
Aztán eszembe jutott, hogy ismerek állatorvost, felhívtam. Elmondta, hogyan készítsek egy szem ember-antibiotikumból Gyuszinak való gyógyszert.

Summa summárum, jelentem kéremszépen Gyuszi, a túlélő, jól van!