Nyári vakációkban hazavittük őket Sárosra, itt pedig minden nap kiakasztottuk a kalitkájukat a szilvafára. Jól érezték magukat egész nyáron, amíg egyszer nyitva nem felejtődött a kalitka ajtója és Tomi kirepült. Szegény nem tudott vagy nem akart visszajönni. A gyermekek gyászolták, mi pedig vigasztaltuk őket, hogy olyan jó zöld színű, biztosan jól el tud bújni a levelek között és nem találják meg a ragadozók. S hogy ő választotta magának a szabad életet.
Majd ősszel vettünk egy másik papagájt, hadd legyen Gyuszinak társa. Így került hozzánk Floppy. Valahogy hozzá sem volt szerencsénk, ő betegecske volt és egy évet sem élt nálunk, szegény megdöglött. Eltemettük a kertben, a gyermekek sírtak, imádkoztunk is érte.
Így maradt Gyuszi, a túlélő papagáj, egyedül.
Ezen a nyáron is elhoztuk Sárosra és minden nap kitettük a szilvafára. A macskakölykeket néha "levertük" a fáról, valahogy meg kellett tanulják, hogy Gyuszi nem levadásznivaló madár. Most már nem igazán osonnak feléje.
Történt a Kolozsvári Magyar Napokkor, hogy én a gyermekeimmel hazamentem néhány napra bulizni, Gyuszi pedig ittmaradt a nagyszülőknél. Egyik nap pedig jöttek Molnosék járdát rakni; Radu, a szomszéd, kertet kaszálni; két másik napszámos árkot ásni a vízvezetéknek... Amikor Gyuszinak enni adtak, akkor is pont jött valaki, és... ÉS... a kalitka ajtója nyitva maradt, és Gyuszi is kirepült. Átrepült a diófára. A húgom, az apám megpróbáltak valamit csinálni, a kalitkát felnyújtani, de túl magasan volt... Egy ideig hallották még a hangját a diófán, aztán nem. Gyusziról szép lassan lemondtunk, Szegény elrepült ő is. :(
A gyermekeimnek is elmondtam, volt is dráma. Így jártunk, nincsen szerencsénk a papagájokhoz. :(
Csütörtök délelőtt repült el Gyuszi.
Két nap múlva, szombaton nagy családi összejövetel volt nálunk. Meghívtuk Tibi családját. Itt volt az öccse, Szili, családostól, Anyós és a sógornőm húga is, férjestől-pocakostól. Az esti szürkületben Iza s Imola összenéznek, hogy papagáj van a szmoszédban? Vagy hogy lehet, hogy ők papagáj hangot hallottak? Mondom, hogy háááát... csütörtök reggel kirepült Gyuszi. A lányok azt mondják, hogy talán a környéken lehet. De hiába nézelődtünk, szürkült már az este, nem láttunk semmi Gyusziféle madarat.
Hát ha nincsen, nincsen... ez van.
Vasárnap reggel arra megyek ki, hogy Iza s Csapja mutatják, hogy itt van Gyuszi az eperfán. Futok vissza a szemüvegemért... JÉÉÉ !!! ITT VAN GYUSZI !!!
Utólag megtudom, hogy Iza kiült kávézni a ház elé, ő hallotta először. Aztán Csapjéval észrevették, hogy a háztető legtetején van a kupás cserepeken, onnan szállt vissza az eperfára.
És akkor megkezdődött a papagájfogás! Csapja előhúzott egy 4 méteres lécet. A végére szeget vert gyorsan. Hozta a kalitkát kajával, mert normális, hogy éhes lehet.
A lécen felnyújtottam a kalitkát, de minél óvatosabban, nehogy megijedjen s elreppenjen. Tőle egy méterre tartottam, s úgy jövögettem közelebb és közelebb. Észrevette és elkezdte tekergetni a nyakát. Aztán amikor elég közel volt a kalitkája, akkor átröppent rá. Aztán addig mászkált rajta, amíg beröppent és elkezdett kajálni.
Akkor leengedtem a lécet, Iza becsukta a kalitkát. De erre már felnőtt-gyerek, mindenki az ablakoknál tolongott, lélegzetvisszafolytva drukkoltak a Gyuszifogáshoz. Lett is nagy üdvrivallgás!
A nagy boldogság azonban nem tartott sokáig, mert Gyuszi jóllakott, majd gubbasztani kezdett. Féllábon, felborzoltan, fejét a szárnyába dugva. Na... gondoltuk ez megfázott/elfáradt/kitudjamitevettmeg vagy mi, ez nem éri meg a holnapi napot.
Aztán eszembe jutott, hogy ismerek állatorvost, felhívtam. Elmondta, hogyan készítsek egy szem ember-antibiotikumból Gyuszinak való gyógyszert.
Summa summárum, jelentem kéremszépen Gyuszi, a túlélő, jól van!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése