2017. április 19., szerda

Negyed maraton

Mostanában a futás az egyik fő foglalkozásom. És eljött az az április 9-e, ami szeptemberben, amikor elmentem futócipőt vásárolni, még annyira távolinak tűnt.

Köszönet a kedves férjemnek, aki azt mondta, inkább vajas kenyeret ebédel, minthogy azért hagyjak ki edzést, mert főznöm kellett.
Köszönet a húgomnak, aki végig lelkesen támogatott és ideutazott a fiúcskáival 300 km-ről, hogy nekem drukkoljon.
Köszönet édesanyámnak, aki lelkesen biztatott, aki nagyon élvezte, hogy én újabban futok.
Köszönet a gyermekeimnek, akik sokat segítettek: azzal, hogy csodáltak, azzal, h büszkék voltak rám, azzal, hogy otthon maradtak magukra néha, míg én elmentem futni, azzal, hogy vizet pakoltak nekem... és egyéb aranyos apróságokkal.
Köszönet Norkának, aki nélkül nem is tudom, hogyan indultam volna el...

Köszönet a futóknak, futótársaknak, akik pédájukkal, praktikus tanácsokkal, biztató szavakkal segítettek. Mindig félek az ilyen típusú felsorolásoktól, mert félek, hogy valakit nagyon megbántok, ha kifelejtem. És miért felejtem ki? Mert sokan vannak!!
Azért mégis megpróbálkozom a felsorolással: (a sorrend semmi szerint nincs)
Juli, Anikó, Lehel, Szászpityu, Vajk, Jutka, Irénke, Bence, plusz akiket kifelejtettem... :)

Szétszórt, szeleburdi természetemet meghazudtolóan, nagyon következetesen tartottam a saját kis edzéstervemet két héttel a verseny előttig, amikoris az idei tanár-diák kosármeccsen jól megütöttem a lábam. Fájt, nagyon fájt, de kis pihenő után végigjátszodtam a meccset, aztán hazabicikliztem, aztán még bicikliztem aznap. A baj akkor állt elő, amikor fél órát egyhelyben üldögéltem este a teraszon, mert utána nem tudtam ráállni. (Ez volt a baj! Nem kellett volna leülni!)

Az, hogy fájt, az egy dolog, de elkezdtem rettenetesen izgulni, hogy nem fogok tudni indulni a versenyen, amire hónapok óta készülök. Megvártam Tibit, érjen haza, aztán bementem a sűrgősségre. Ott megröntgenezték, megmondták, hogy "nu aveți fracturică!" (nincsen törésecske). Kaptam néhány nap betegszabit, gyógyszert, kenőcsöt, és tanácsokat, hogyan pihentessem, támasszam fel, stb.

Mire hazaértem Jutka lerajzolta, hogy fogok kinézni begipszelve, mert ő azt gondolta, hogy így fogok hazaérni:



Nagyon fegyelmezett beteg voltam, mert minél hamarabb szerettem volna visszakapni az igazi lábamat, amin tudok futni! Aztán csütörtökön nagyon bemelegítettem, s kimentem... hát futásnak nem lehet nevezni. Haladtam két egész kilómétert 40 perc alatt. Ebben volt lábfejkörzés, séta, lassított bokajáték. Mivel nem fájt, ezért gyorsan eldöntöttem: biza nem hagyom ki ezt a versenyt! És a maradék napokon még szaladtam néhányat. Egyesek szerint az utolsó hét a pihenésé, de arra nem igazán kaptam infót, hogy ha kimaradt az utolsó előtti hét, akkor mit csináljak az utolsó héten, hogy a versenyre ne menjen ki belőlem minden?

Ez a bokás kitérő is azért kellett, h rájöjjek: csak lazán! Már kezdtek a fejemben megjelenni az ilyen elvárások: hátha lefutnám egy órán belül? Hátha jobb időt futnék mint mások? Szerintem ezért kaptam egy koppintást az orromra, h befejezzem az ilyen kártékony gondolataimat, és eszembe jusson az, hogy én tényleg csak magammal versenyzek!

Na és közeledett a verseny, megérkezett a húgom a fiaival. Tegye fel a kezét az, akinek volt már 300 km-ről érkező drukkere!

Jajj, mindjárt kifelejtem a szombatot, a gyerekversenyt! Megkérdeztük mind az 5 gyermektől, hogy ki szeretne részt venni a gyerek-futóversenyen? Hát egyedül csak Zsuzsi volt az, aki egyből igent mondott (4 és fél éves). Ha kapok gyerekérmet, megkérem apát, hogy akassza fel oda, ahol vannak az ő biciklis érmei! Ti mind gyertek drukkolni és kiabáljátok, hogy "harjá Dzsudzsi!" (nem elírás: harjá)
Vágül Jutka is meggondolta magát és a két lányt beírattam. Ez a korosztály 400 m-et kellett fusson, vagyis egy teljes kört az Arénában. A lányok beöltöztek, kaptak pólót, feltűztük a számot (Zsuzsi nem értette, hogy miért nekünk csak két számunk van és Andrásnak és Lédának három?? - azért, mert én pénteken irattam be őket, a 89 és 90-es számokat kapták, az ovistársakat meg szombaton, nekik már 3jegyű számok jutottak.)

A rajtnál készítettem egy képet róluk, utána biztos voltam, hogy majd a szervezők képei közt találok. Hát tévedtem, nincsen más kép.



A lányaim megegyezték, hogy kézen fogva fognak futni. Nagyon drágák voltak, az ovistársakkal együtt mind a 4en kézenfogva indultak, majd Andráska előreszaladt, Léda elmaradt, de ők ketten mindvégig fogták egymás kezét. A szél miatt feltettük a narancssárga és lila csősapkákat a fejükre, amik nagyon jók voltak arra, hogy végig látszott messziről, hogy hol vannak. Jó hátul értek célba, de mit sem számít: kaptak érmet, azt Apa felakasztotta az ő biciklisérmei közé. Jutka az övét az iskolába is bevitte, hogy megmutassa a Tancinak!

Aztán eljött a vasárnap. Izgultam. Nagyon. :)

A maratonosokat és a stafétások közül az elsőket 9:15-kor rajtoltatták. Az én rajtom csak 11:30-kor volt. De ki akartunk menni drukkolni, az apáczais váltósoknak. Tibor tanítóbácsija, az igazgatóbácsi és Juli is mind a második váltóban voltak (4 apáczais csapat indult: tanárból-diákból-szülőből álló csapatokkal). Kiértünk a sétatérre 10 körül és el is kaptunk mindenkit, akit szerettünk volna, a maratonosok közül is láttuk Lehelt, a gyergyói fiatalembert, mindenkinek drukkoltunk, torkaszakadtunkból üvöltöttünk.

Bemelegítettem, wc-re mentem, kétszer is, mondom, h izgultam... Hamar eljött a fél12. Közben láttuk elmenni félmaratonosokat is (ők fél11-kor rajtoltak), Karcsit, Zsigit, nekik is üvöltöttünk, hogy hajrá! A hangulattal semmi probléma nem volt. Már majdnem rajtoltunk, amikor megérkeztek Csilla és Zsófiék. (KÖSZI NEKTEK A DRUKKOLÁST!)

Rajt!

Az elején akkora tömeg volt, hogy alig lehetett kerülgetni a népet. De nem is akartm én gyorsan menni, hiszen megmondták a hálam sokkal okosabbak, hogy nehogy kifullasszam magam az elején, akkor nem marad szufla a végére. Bámultam az órámat, figyeltem a pulzusomat, nyugis voltam. A sétatér végén vissza kellett fordulni, hát a kanyarban a tömeg majdnem beállt, olyan lassan lehetett átfordulni a másik sétányra. Visszafele jövet is ott volt a drukkercsapatom: Tibi, Boró, és a gyermekek: Tibor, Jutka, Zsuzsi, Laca és Bálint. Olyan lelkesen biztattak! Nem is volt senkinek ilyen vagány drukkercsapata. Jókedvem lett tőlük :D

Aztán kitértünk a villamossínre, s mentünk a magyarszínház felé, ott megint üvöltöttek a bíztatóim! A színháznál megkerültük a villamosmegálló szigetét, s mentünk visszafele a hídig. A hídnál még egyszer összepacsiztunk-integettünk a családommal :D, aztán átmentem a túlsó partra és ki a Grigóba.


A képet Ramona készítette a hídon, köszönöm Neki!

A visszafele jövőket figyeltem és őriztem a pulzusomat, nehogy igen felmenjen. Lassan haladtam, éreztem, h tudnék picivel gyorsabban, de hát megmondták az okosak: az első felében csak lassan. Láttam a visszafelé jövők útvonalán, hogy hol vannak a frissítők, el is döntöttem, h majd visszafelé fogok inni. A Grigó végén megfordultam s valahol ott lehetett a fele, akkor gyorsítottam, s már nem bántam, hogy a pulzusom kissé fennebb megy, tudtam, hogy most már mehet nyugodtan.

Visszafelé lazább volt, mert most a Szamossal egy irányba haladtunk. :) Aztán a Garibaldi hídon át, ott megint vártak :), be a Babes Parkba, ki a Babes Parkból, vissza a Garibaldi hídon, pacsi a családdal. Ott már kimondottan próbáltam gyorsítani, fel is tűnt, hogy egy ideje rengeteg embert elhagytam. Volt aki sétált, volt aki kocogott, de nagyon fújtatott. Mindenesetre én vigyorogva hagytam el sokakat. Ja: engem is hagytak el! Méghozzá egyesek olyan tempóban, hogy csak néztem, hogy édes Isten, ennek honnan van ennyi putyerója? Gyorsan elértem a másik hidat, s akkor gyorsan be az Arénába. Mikor már csak párszáz méter volt igyekeztem gyorsítani, ment is. Beértem, ott hullámzott a családom, néha az volt az érzésem, hogy boldogabbak mint én :D

Na de nem panaszkodhatok, minden percét élveztem ennek a futásnak. Van egy olyan érzésem, hogy kicsit túlzásba vittem az óvatoskodást. Na de nembaj, jó buli volt, s örülök, hogy a két héttel azelőtti bokámcselezése nem volt komolyabb, hogy egyáltalán indulhattam :D

A hivatalos időm 1 óra, 4 perc és 18 mp és 201-edik lettem a 342 nú közül, akik mind 10,55 km-t futottak.

Tibi lefotózott a végén az érmemmel:



Készült még kép Karcsival (ő a kollégám, aki gyes alatt helyettesített. Ő félmaratont futott, a terve, ohgy 2 óránál kevesebb alatt befusson, sikerült! Itt is gratulálok Neki!)



Julival (Őt azóta ismerem, hogy a gyermekeink osztálytársak. A futásban addig támogattuk egymást, hogy már eléggé összetartozunk. Ugye, Juli? Ő az egyik apáczais csapatban volt a második váltó. 19-ek lettek a 70 csapat közül, mély tisztelettel gratulálok Nekik is. :) )



Aztán, hogy hogyan folytatódik ez a futós történet, az elválik ezután! Egyelőre viszont nagyon úgy néz ki, hogy Boró is kedvet kapott a futáshoz :) Hajrá Boró!

Álljanak még itt a hivatalos képeim a versenyről:
Itt a fotósnak vigyorgok.

Itt a pulzusomat bámulom, ahelyett, hogy sprintelnék be a célba.

2017. március 5., vasárnap

Poszt a futásról

Túlvagyok életem első futóversenyén...

Az 1992-es szeben megyei atlétikaversenyt, ahová Császár tanárúr vitt el minket, azt nem számítjuk. Ott a futás 50 m volt, 100m -ezen volt 4 gát is-, és a végén egy 800 méteres. Ez volt a hosszú! 0,8 km!! :)

De ha már szóbajött, akkor el kell mondanom a kezdeteket is. Valamikor V-VIII osztály folyamán édesanyám elkezdett küldeni a sportpályára, azt hiszem azért, mert igen gyorsan igen magasra nőttem és hogy mozogjak is valamit. Ott aztán levezettük az energiánkat. Ez a bizonyos Császár úr csak kiszólt a fülkéjéből: lányok! 10 kör bemelegítő. Akkor nem számítottam ki, de az 4 km volt. :) Ezt csak azért mondtam el, hogy mindenki láthassa, micsoda sportos múlttal rendeltkezem! Utána következett rögtön vagy 20-25 év szünet, és most végre újra járok futni... csak most már nem a medgyesi sportpályára, ahhoz túl messze van. - De akármilyen "régvoltigazsevolt" kategória is: köszönet az akkori medgyesi sporttanároknak!

Aztán telt múlt az idő, közbejött a pcos, és ott biza nagyon promoválták a csajok a futást, mint ami jajjdemilyenjó a pcos-oknak, hiszen a heti 2-3 olyan edzés, ami tartósan magasan tartja a pulzust hozzátartozik a pcos kezeléséhez. (Ne értsen félre senki, nem a futás az egyetlen esélye a pcos-oknak!)



És a magyarországi lányok bizony futottak, nagy támtámot csaptak a futóversenyeken, megjelentek egyenpólóban, sőt, saját sátruk is volt... és futott ki ahogy bírt. Volt aki 2 km-t, volt aki a családi kategóriában és olyan is volt, aki sokat. Nekem legalábbis rengetegnek tűnt. Számomra akkor vált világossá, hogy egyszer én is komolyabban futni fogok, amikor megláttam egy képet. Rajta voltak:

  • Tűű-doki, a pcos-guru endokrinológus orvos,
  • Zentai Andi, a pcos-guru dietetikus és
  • Norka, a pcos-guru, a pcos-mozgalom elindítója és zászlóvivője.

Hárman lefutották stafétában az egész maratont. Elképzelni sem tudtam, hogy lehet ennyit futni, de ezek mindhárman olyan emberek, hogy hétszentség minden szavuk számomra!!
Na, ilyen példaképekkel már nincs sok a futásig :)

Szóval tehát ott volt a fejemben és halogattam: majd egyszer futni kezdek. Aztán rájöttem, h határidő nélkül a széllel fog elszállni ez az "egyszer". És szép lassan kialakult:

"mielőtt betölteném a 40 évet, lefutom a félmaratont!"! 

A szülinapom februárban van, év elején nincsenek futóversenyek (jó, amit -16 fokban szerveznek a Bükkben... talán nem azzal kéne kezdenem :D ) tehát az előző évben kell. És ez az előző év éppen most van, 2017-ben.

Tavaly ősszel neki is fogtam. Norka megmondta, hogy ha 7 hónap alatt fel akarok készülni a fm-ra, akkor edzeni kell hetente 3-szor és majd februártól 4-szer. Ez a heti 3 edzés nekem vagy összejött, vagy nem, de az biztos, hogy amikor nem jött össze, akkor nekem nagyonnagyon komoly érveim voltak! Mert az iskola, mert a gyermekek, mert mittudommi. Ha az ember nem szeretne kihagyni egy edzést, akkor... akkor éjfélkor is kimegy futni, vagy nem tudom.... Annyira nem lettem elszánt, hogy hajnali 5kor felkeljek és fél6-tól fél7-ig fussak, meg hasonlók.

Na, de azért igyekeztem. Norka pedig rengeteget segített, mondta, h hogyan csináljam. Most gyorsan, most lassan, most sokat, most keveset. "Norkaaaa!!!! Havazik!!" - írtam neki. "én ma futottam már 70 percet" - válaszolta.
Norka! Köszönök itt is mindent!!! :)

A baj januárban történt. Utolért a lumbágó. A derekam 17 éves korom óta időnként "kiakad". Olyankor járni is alig tudok, nemhogy futni. Akkor 3 hétig nem futottam. Amikor nagyjából helyrejöttem és újra kimentem futkározni, hamar rájöttem, hogy nagy a viasszaesés. Jól el is ment a kedvem. Be kellett látnom, hogy április 9-re, nem fogok tudni felkészülni a 21 km-es félmaratonra. Vagy ha igen, akkor az nagyon kemény lesz, sok sok ráfordított idővel, energiával, a gyermekeimnek anyahiánnyal, sok egyéb dolog elhanyagolásával. Ezekkel meg mi értelme?

És akkor fogtam magam és beiratkoztam április 9-re a 10,55 km-re. A félmaratonról nyilván nem mondtam le, rengeteg futóverseny lesz még 2017-ben :)

Aztán megláttam a Runners Club oldalán a hirdetést, hogy tartanak a verseny előtt 6 héttel egy előversenyt, vagy minek is nevezzem: "antrenament oficial". Addig addig, hogy beiratkoztam. Nemcsak, hogy beiratkoztam, de meggyőztem Tibor egyik osztálytársának az édesanyját, hogy jöjjön ő is. Mert érdekes, ha az ember fut, akkor hirtelen azt veszi észre, hogy a környezetében elég sokan futnak. (Olyan, mint amikor készülsz venni egy Volvo V50-est és ahogy eldöntöd, hirtelen nagyon sok jelenik meg belőle a városban.)

Na, nem is szaporítom a szót! Julival beiratkoztunk, nekem stílusosan adtak egy bitsorozatot sorszámnak, örültem is neki rendesen! :)



Aztán rajt, aztán futottunk. Végig az volt az érzésem, hogy csigalassan megyek, (nálamnál tapasztaltabb futók folyamatosan ezt szajkózták "nehogy elfusd!", "az elején lassan!") pedig az órám 10 km/h fölötti sebességet mutatott, edzés alatt ritkán megyek ilyen gyorsan és 160 körüli pulzust, hát ez is óriás.
Ismerkedünk más futókkal a rajt előtt.

Megfigyelhető, hogy a drukkereim nagyon izgatottak a pálya szélén. A harmadikat sajnos eltakarja a fényképész csaj.

Háromszor kellett megtenni ugyanazt a kört a Sétatéren. A második körben már elhagytam néhány lihegőt, a harmadik körben pedig 180-as pulzussal nyomtam. Az utolsó 100 m-en pedig benyomtam egy sprintet, 195-ös pulzussal értem célba.

célbaérés 195-ös pulzussal és 18,4 km/h-val (2 perc múlva eszembe jutott kikapcsolni az órát)


Viszont Juli jól meglepett. Mind mondta, h fussunk együtt jó lassan, de aztán elhagyott. Csak az utolsó sprinten tudtam utolérni, vagy 2 m-rel lepipáltam... de ha nem idegesít fel, hogy örökké 100 m-rel előttem fut könnyedén, akkor az utolsó sprint kimaradt volna. Egyszerűen muszáj volt utolérjem! (mint az érettségin BodorDalmát :p )

Boldogság a végén

Érmet is kaptunk!

Így történt, itt a dokumentáció, képekkel kiegészítve.
6 hét múlva április 9 !!! :)

Nekünk volt a legeslegebb drukkercsapatunk! Köszönjük NEKIK!! 


2017. február 21., kedd

A bódé

Tegnap délután bementem a zöldséges bódéba a Cipariu téren...

Régebb szerettem oda járni, magyar volt a tulaj is, az eladó néni is, Ibi néni. Egy-egy kicsikét beszélgettünk is. Közben eladták, sajnos nem tudtam meg, hogy miért, mert Ibi nénivel azóta nem találkoztam. Most románul kell beszélni benne, de nem baj, ugyanoda járok, mert közel van, mert megszoktam, mert kedves ez a néni is, és most is figyelnek arra, hogy jó portékát hozzanak.

Volt bent egy bácsi, frissen borotvált öregúr, a "milyen jól tartja magát az úr" kategória, de lehetett talán 75-80 éves is. Amíg ő válogatott s a nénivel beszélgetett, addig én is összeválogattam a zellert, petrezselymet, almát, banánt és kivit, (vagy ahogy Zsuzsi mondja: a vikit! :) ) Nem figyeltem a dumájukra... már végzett a bácsi a válogatással, a néni leméregette, mondja, h mennyit kell fizessen, s a végén adja a visszajárót és a cédulát.

Erre a bácsi visszahajítja a néninek a cédulát: - Ce? Decontează cineva?
A néni persze kedves, més mosolyog is: - Păi, poate doamna!
A bácsi hátranéz, rám, s kérdi tőlem: - Decontați dumneavoastră?
Ezt a néni is megmosolyogja: - Nu... m-am referit la D-na Dvs, acasă...
A bácsi... közben már végzett, összeszedi a zacskót, s már fordul is kifele: - Aaa... nu vorbim de animalele de casă...

Bácsi el...
nénivel nézzük egymást...
méricskél, számol: 17lej30... fizetek...
nézzük egymást...
-Da, animale suntem... mondja a kedves néni... nem kimondottan kedvesen...
-La revedere... mondom én...

2017. február 20., hétfő

Túl az óperencián, a hazugságok tengerén...



Jutka (6ésmajdnemfél éves): - Anya! Milyen az a hazugságok tengere?

- Hát vajon milyen is lehet? (Általában visszakérdezek az ilyen típusú kérdéseknél, mert ha nem, akkor soha nem tudom meg, hogy mi van a gyerekfejben... Ha nagyon kéri, akkor nyilván válaszolok valamit.)

-Hát az egy olyan tenger, amiben víz helyett hazugságok vannak... de lehet, hogy inkább olyan tenger, amiben rendesen víz van, de benne úszkálnak a hazug emberek...


2016. november 13., vasárnap

Egy szép vasárnap

Sokminden összegyűlt erre a hétvégére: szombat délelőtt Tibi elvitte hittanórára a 2 nagyot, mi Zsuzsival elmentünk a piacra káposztát venni. Délután Tibor Barnushoz ment fiús játszódélutánra, a lányok Emma születésnapi bulijára a szomszédba.

Vasárnap reggel... ugyebár hóra ébredtünk. A gyermekek annyira beindultak, hogy reggel háromnegyed 8kor ki akartak menni a kertbe. Na, persze, mondtuk, hogy nem lehet reggeli nélkül kimenni. (Hadd húzzuk egy kicsit az időt.)
Tibi kávét hozott be, s amíg főzte, s ameddig megittuk, addig kötögettem néhány sort. Mire megkávéztunk, a gyermekek könyörögtek, hogy menjünk ki a konyhába, nézzük meg a meglepetést! A meglepi az volt, hogy megkentek egy csomó kenyeret, néhányat sajtkrémmel, másokat pástétommal. Előkaptuk az uborkát is, megreggeliztünk. Annyi szendvicset készítettek a gyermekek, hogy öten nem bírtuk megenni.

Fotó nem készült sem a szendvicskenő csapatról, sem a kész termékről.

Reggeli után ki is húztak, lelkesen keresték a kesztyűket, sálakat, kezeslábasokat... nagy lázban készültek, s kivonultak. Amíg Tibi elment jódmentes sót venni, én a konyhában tettem-vettem s Csannával beszéltem egy jót telefonon. S még Boróval is egy keveset. Megjött Tibi a sóval, s nekiállt udvart seperni. Addig mi a konyhában káposztát fúrtunk, pontosabban főleg Tibor fúrta, sóztuk, főleg a lányok kanalazták a kifúrt káposztába a sót, csombort-kaprot-tormát dobáltunk bele, s ebédig bele is került a bidonba, aminek be kellett kerülnie (egyik "legszebb" magyar szavunk: BIDON!) Tibi levitte a pincébe.

Fotó nem készült sem a káposzta körüli akcióról, sem a kész termékről.

Összekaptuk a konyhát s megebédeltünk: leves volt a tegnapról, s egy ilyen káposztás napon nem lehetett más a második: káposztáslaska!

Fotó nem készült, sem a főzésről, sem a kész kajáról, sem az ebédelő családról.

 Ezek után Tibi és a lányok lefeküdtek, aludtak.

Én kétségbeesve írtam Norkának még a délelőtt, hogy nagyon gáz az idő, mit csináljak? Reméltem, hogy azt válaszolja, hogy ilyen időben nem lehet futni, hagyjam ki a mai napot, de nem, Norka azt válaszolta, hogy ő ma futott 70 percet! Nem volt mit tennem: érleltem a gondolatot: beöltözök és kimegyek.

Szóval tehát Tibi a lányokkal míg aludtak, Tibor fiammal beszélgettünk, eközben elszedtem az asztalt, bepakoltam s elindítottam a mosogatógépet, a maradék kaját átteszegettem kisebb edénykékbe, nagyedényeket elmostam. Akkor már nagyon illett volna elindulni. Kerestem a kapaszkodót, s meg is találtam: volt egy korty kávé a reggelről maradva. Azt komótosan elkészítettem, megmelegíetettem, leültem szépen kávézni.

Fotó nem készült, sem arról, hogy milyen ügyesen mosogatok, sem arról, hogy Tibor társaságában kávézgatok, sem az alvó családtagokról.

 Éééés akkor beöltöztem: Norka megtanított: hosszú ujjú futós blúz, rá a rövid ujjú, rá a futódzseki (feketetón vettem, csuda-olcsón egy nagyváradi alaktól ;) ). Vastag sportzokni, magas szárú, hogy ne fázzon a bokám... Az előszobában melegítek be, mert elborzadok a gondolattól, hogy kilépjek az ajtón.

Közben Tibi kimászik az ágyból, csodálkozva nézi, hogy tényleg megyek? hiszen újra elkezdett havazni. Látom, hogy most függőlegesen havazik, nem vízszintesen, mint a délelőtt... tehát nincsen szél.

Búcsúzkodom Tibiktől, 4 óra kereken, kimegyek a kapun, s hát látom, hogy Tibi fotózni készül az ablakból. Tehát van egy ilyen fotóm:



5:20-ra érek haza, (75 percet futottam) nyújtok, plankolok, hősnek érzem magam!

Itthon nincsen senki, Tibi elvitte a gyermekeket a 5 órás misére(!) a templomba. Beülök egy kád meleg vízbe.

Fotó nem készült: sem a kád vízről, sem rólam, ahogy lubickolok.

Mire készen vagyok, megérkeznek a gyermekek és az apjuk.

Nagy fürdés következik, egyszer a nagyfiú, utána a kislányok...

Vacsora: vinetáskenyér, sajt, vaj.

Fotó nem készült a fürdésről sem, a vacsoráról sem, a fogmosásról sem. Most Tibi olvassa az esti mesét, várjatok, mert lefotózom,




én írom a blogomat :)

Ezennel elbúcsúzom, kedves olvasók, holnap hétfő... folytatjuk...

2016. július 4., hétfő

#doublerise, #torockó, #annaandthebarbies #bátorság


Most úgy szeretném elmondani, hogy a 2004-ben alakult zenekart én tkp. már 2001 óra imádtam... de ez nincsen így.
Ismertem a Márti dalát, Kiss Tibi miatt ismertem, persze, és szerettem és idéztem is sokszor: "kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni", meg hogy "minek ölre menni, kezdjetek szeretni"...

Persze szembejött 1-2 fotó egy őrült csajról, aki mindig rettenet módon van kifestve és a fekete ruhás zenészeit barbiknak képzeli... Láttam egy szilveszterkor a tv-ben előadni őket, valami Illés-számot, akkor is rózsaszín volt a csajnak a képe... Furcsa volt mindenképpen. De az én napjaimat a babázás töltötte ki az elm]lt években, nem az új zenék/zenekarok felfedezése...

És amikor valamelyik Szentgyörgyapokon lejárt a Uriah Heep koncert, leültünk egy sörre, a metálosok (lásd: Tibi és Andris) nagyon lelkesek voltak, hogy eddigi legeslegnagyobb együttes, aki valaha Szentgyörgyön járt... Nos, láttam a programban, hogy következik az Anna and the barbies nevű zenekar, s mondtam is Tibinek, Andrisnak, Zsófinak, hogy legalább 2 számot meg kell nézzünk a következő koncertből, mert nagyon kíváncsi vagyok rájuk. És akkor kezdődött a koncert, a buli, a show, az őrület... Zsófival tárgyaltuk, hogy ez a csaj úgy beszél, hogy tuttira tanulta valahol a szépkiejtést... úgy is mozog, mint aki nem puszta ösztönből vonaglik, hanem tanulhatta a táncolást... közben gyorsan kiderült, hogy a csaj mögötti zenészek sem éppen átlagosan kornyikálnak... :)
A show lenyűgözte a fiúkat is, nem győzték hangsúlyozni, hogy otthon nem hallgatnának ilyensmit, de ez a show nagyon vagány!!

Én, töredelmesen bevallom, hogy az a bizonyos sztgy-napi koncert után én nagyonis megbogarásztam a számjaikat a youtube-on, utánanéztem annak, h ki is ez a Pásztor Anna (igen, tanult táncolni, s még ezt-azt, nem is akárhol), s ki a tesója, (igen, tanult zenélni!) s miféle zenekar ez a zenekar.

És vártam a következő koncertet. :)

Amikor újra felléptek nálunkfelé, nevezetesen Tusványoson, akkor Tibi éppen Kanadában volt, én pedig a gyermekeinket őriztem Sároson, akkor letettem arról, hogy odamenjek, de valamiért az volt a fejemben, hogy a Kolozsvári Magyar Napokon is fellépnek, s na... nem utazok el Tusnádig, majd inkább megnézem őket Kolozsváron. Persze nem is volt szó a KMN-ról, ez csak az én fantáziám szüleménye volt, s azóta is bánva-bántam, h kihagytam azt a bizonyos Tusnádi koncertet.

 Közben persze láttam csomó fotót a PP oldalán. (Javaslom, h iratkozzatok fel a Pépé fotós oldalára! Olyan-de-olyan koncertfotói vannak, hogy ha megnézed, képes vagy odalátni magadat a közönségbe!!
Annáékról pl: Utópia turné, II - Vágóhíd, a Barba Negra-ban, és MÉG képek, s nem tartozik ide, de a tavaly nyári MOR-on készült Nightwish képeit is nézzétek meg, csak az érdekesség kedvéért! ;))

És vártam a következő koncertjüket! :)

Valamikor a tavasszal megjött a híre a Doublerise fesztiválnak, nem sokkal utána pedig, hogy Annáék fel fognak lépni ott. Azon nyomban megvettem a bérletet a torockói fesztiválra. És készületm lelkesen, aligvártam, stb, néhány hónapon keresztül, mire kiderült, hogy én aznap este 8ig a suliban kell ücsörögjek!! Opció nincsen, mert én vagyok a vizsgáztató bizottságnak egyik kulcsembere, és egyszerűen nem lehet ilyenkor hiányozni. Aztán mégis lett opció a kedves és megértő kollégáimnak köszönhetően, amiért itt is, ezúton is köszönetet mondok! És remélem mindenki irigy az ilyen kollégáimra, vagyis rám, h vannak ilyen emberek mellettem, akiknek biza van amit megköszönjek!

Nos, nagy dérrel-durral kiértünk Torockóra. A 30Y-nak 2/3 -át lekéstem, de az a néhány szám is jólesett, amelyikeket sikerült meghallgatni. :)

Aztán szünet, mert a PASO-ra nem voltunk kíváncsiak, amíg a főszínpadon csörömpöltek, addig KicsiRékával körbenéztünk a Folkudvarban, a falu utcáin, stb.

És siettünk vissza a PASO végére, mert Kicsi Rékának az volt a fixe, hogy be kell álljunk az első sorba, amíg van ott még hely. Mondtam neki, hogy az én koromban ez már ciki, nem illik, stb. Persze közben forgattam a szemeimet, gondoltam, h hátha találok olyan ismerőst, akihez csatlakozhatnék, tényleg ne filmeztessem le magam a 16 évesekkel együtt az első sorban. De KicsiRéka sem akart egyedül maradni, persze győzködött, hogy legalább az intrót innen nézzem meg. Na, egye fene, legyen intró. És eljött az idő, megérkeztek a fekete-ruhás fiú-barbik a színre, rázendítettek a nótára és jött, JÖTT ANNA! És nyomták-nyomták a pörgős számokat. Nem vagyok jó abban, hogy fejből soroljam a számok sorrendjét napokkal a koncert után, de az biztos, hogy olyan pörgős számokkal kezdték, mint a Négykézláb, meg az Ördögre kacsintva. Anna elég hamar levonult a közönségbe (minden koncerten megjárja magát a "nép között"). Valami skótszoknyás fiúkra meg egy papára volt kíváncsi :)) hehe... aztán szépen visszavonult a színpadra. Vagy 2-szer át is öltözött. Persze elkapott a gépszíj, és az első sor és dehogy vonultam vissza, onnan szökdöstem végig a bulit, a 16 évesekkel!! Egyszer járta hátra, a keverőpult előtti részre, mert kiderült, hogy ott buliznak régi, egyetemista-kori have-rock ;) , de 2-3 szám után sipirceltem vissza, előre. :)
Hogy ez ciki? Az lehet, de én szörnyű jól éreztem magam. Ment az összes olyan szám, amit elvárunk egy ilyen torockói koncerten, a Gombóc, a Macska, a Teszt, a Túl az óperencián... és persze a Márti dala sem maradhatott el! :)
És Simi újra bizonyított, hogy biza tud ő úgy énekelni, hogy igen! Hogy a szívét is kiakasztja arra a mikrofonra, csak úgy lüktet!


 (előben is úgy előadva, hogy... hogy... hogy nem találok szavakat... - köszi Simi :) )

S most nem fogom a zenekar többi tagját is egyenként ajnározni, de jó fejek, jó arcok mind! :)


Az egyetlen baj az volt, hogy a koncert adott pillanatban véget ért. Mennyire-mennyire kapaszkodunk ilyenkor az élménybe, hogy a koncertnek vége is lett, de a szívünkből, az emlékezetünkből, a bőrünk alól nehogy kimenjen az érzés, az emlék.

Akkor mondtam Kicsi Rékának, hogy most pedig be kell menjünk a backstage-be, mert én Annával is, Simivel is szót kell váltsak. És Réka, mint aki nem először csinál ilyent, mondta, hogy jó! :) Mekkora szerencsém volt, hogy kicsiRékával mentem, nélküle a bodyguoard elhajtott volna, merthogy én nagyszájjal, ajtóstól érkeztem volna. Réka persze mondta, hogy csend, türelem, no hőbörgés. Amikor már a várakozó rajongók nagyrésze megunta a várakozást, kevesebben maradtunk, mint 10 ember, akkor kijött ugyanaz a bodygouard s mondta, h bemehetünk.
És bementünk és kilibegett Anna a sátorból... tudjátok hogy néz ki? Mint egy hableány, mint egy igazi balettáncos, könnyű hableány.
Gyorsan lefotóztam a sötétben a telefonommal:

Koncert után: Anna.
Én már ezzel a fotóval is megelégedtem volna :) de ilyen is készült:

Legalább a kezemet kivehettem volna a zsebemből, mi? :(

Persze ha már odamentünk, akkor valamit mondani is kellett, hogy "hahó, itt vagyok". És szerencsére eszembe jutott, hogy megköszönjem neki az édesanyák nevében azokat a dolgokat, amiket az édesanyákért tesz. Mert ha valaki nem tudná, akkor Pásztor Anna, két gyerekes anya ő is, több tv-műsorban, több facebook-posztban felszólalt az édesanyák védelmében, többek között a természetes szülés mellett: "Térjünk vissza az erőszakmentes szüléshez!" - hívja fel a figyelmet Pásztor Anna, csatlakozva a Rózsák forradalma nevű akcióhoz!
Erre gyorsan kaptam egy anyás dedikálást is, egy ilyen doublerise-os lehúzós hátára. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy mennyi ér nekem egy rockénekestől egy ilyen édesanyás dedikálás. Eddig is sokan voltak, vagyis inkább rengetegen, akik nem értették, hogyan fér meg egy bőrben a rokker csaj és a gyöngéd édesanya. Na, ha van még kérdés, akkor ne engem vegyetek alapul, hanem Pásztor Annát! - (kössz, Anna ;) )


 Nos, közben, amíg mi itt "anyáztunk", addig másik két lány kérdezték, hogy felpróbálhatnák-e a combig érő csizmákat? Erre rögtön ki is adta valaki a sátorból, mindenki felhúzott egyet, s fotózkodtak ezerrel! :) Igazán kíváncsi lennék azokra a csizmás(kandúros) képekre, de nem ismerem az illető hölgyeket, nem tudom, hogy kitől kérhetném? :)

Akkor kértem Rékát, hogy fotózzón le "Anna-kosszal" a képemen is, mert az egy dolog, hogy most minimum egy hétig nem mosdok, de félek, hogy lekopik. Valamennyire látszik?






Akkor már tényleg nem akartunk többet ott kellemetlenkedni, valamiért azt gondolom, hogy az ilyen művészeknek nem az a vágyuk egy-egy ilyen koncert után, hogy szellemes, átlagos akárkikkel jópofizgassanak, úgyhogy készültünk visszahúzódni! Csak föltétlen akartam Sámuelt is látni testközelből :)
Sajnos senki nem tudta, hogy hová lett, vagy legalábbis azt mondták, hogy nem tudják, merre lécelt le.
Akkor elbúcsúztunk Annától és a bodyguoardoktól, megköszöntük a lehetőséget és továbbálltunk, mielőtt helyben szétpukkadnánk a bennünk összegyűlt soksoksok érzelemtől-élménytől. :) ("amíg a nektár túl nem csordul... a peremén...")

Mondtam Rékának, hogy akkor lett volna teljes-egész a ma este, ha a barbikkal is találkozhattunk volna, na de ne legyünk elégedetlenek, mert ez így is szuper! Majd legközelebb hátha több szerencsénk lesz.

Közben elképzeltem, hogy bezzeg az udvarhelyi srácok (Nagy Koppány Zsolt és Farkas Wellman Endre) felléphettek Annáékkal. Ha mentem volna én is valamilyen bölcsész egyetemre, akkor valami dísztelen jelmezben, "ne etesse az írókat" feliratú rács mögött olvashattam volna fel a kortárs irodalmat! De így... ilyenformán... csak a legszimplább nézője lehetek ezeknek a showknak. Na, nembaj, ennél nagyobb baj sose érjen... :)


És akkor mentünk a Folkudvar felé, közben benéztünk a sportudvarba, ott is volt egy házibui-szerű valami. Aztán fél3 magaslatában úgy döntöttünk, hogy eltesszük magunkat holnapra. És elindultunk a Folkudvarból visszafelé, a Nagyszínpad közelében volt az autó, abban aludtunk. (kombi autó, székek le, hálózsák, stb.)
Mit ad Isten, egyszercsak... nem, nem látomás... jönnek szembe velünk a barbik!! :) Nagyon meglepő volt, kicsit dumáltunk, de csak 1-2 mondatot, valamiért az volt a fejemben, hogy biztos unják, hogy mindenki leállítja őket, bár utólag visszagondolva, eléggé lazán járkáltak az emberkék körülöttünk, nem ismerték fel sokan a fiúkat!
Akkor fotózkodtunk... már amennyire a sötétben egy telefonnal lehet. :)))
Tehát íme a "Rékák és a barbik" című éjszakai, nem éppen PogárPeti minőségű fotók :D





Aztán persze nem akaszkodtunk rájuk, bár kedvem lett volna leülni egy söröcskével velük. De hát nekik is későre járt már, nekünk is, vigyorogtunk így is eléggé (látszik is, nem?) úgyhogy egyszerűen csak visszavonultunk, befeküdtünk a kocsiba és amíg a ránk sütő nap engedte... addig aludtunk.

Köszönjük az élményt, köszönünk mindent! És várjuk a következő Anna and the barbies koncertet! :)
Ha sokat kell várjunk rá, akkor lehet, hogy kilépünk egyet BP-re. Lehet, hogy csak így "csajosan", mert Tibinek nem elég metálosak. :) De nambaj, hátha Tibi megbeszéli Szilvás Gergőékkel, hogy nála elaludjunk? Gergő úgyis elég kitartóan jár az Anna-koncertekre, neki bezzeg elég metálos? Majd meg fogom kérdezni Tőle! )

---------------

Reggeli 1 lejes bundáskenyét, narancslé, kávé és kis séta. És 11-kor éppen indulni akarunk a falu központjából, amikor megérkezik 2 szürke kisbusz, "Anna and the barbies" felirattal. Persze lassulnak a mzdulataink, lám, mit csinálnak? Kiszállnak a barbik és bemennek az üzletekbe. Nem mind együtt egybe, hanem ki a falusi vegyesboltba, ki a szuvenír-üzletkébe. Közben zavar engem, mélyen zavar, hogy éjszaka fél3kor mekkora szám van, de nappal bezzeg nem vagyok akkora vagány, hogy odamenjek! Akkor el is döntöttem helyben, h hát miért is ne volnék nagyszájú nappal is? Hámivan? :D
Beültünk KicsiRékával az autóba, kiálltam a parkolóból, s ahogy a szuvenír-boltocska előtt szép lassan hajtok el a Volvoval, hát látom, h Simi még mindig ott van, nem ment be, hanem a kint kirakodott cuccokat nézi. Lassítok, (vagy meg is állok? nemtom), kiálltok határozottan, vigyorogva: "Simi?!" Keresi a hangforrást, felnéz, s én nagy bátran határozottan puszit dobok: "Szia!!!", KicsiRékával integetünk, ő is mosolyog, integet, "sziasztok!"... na, megnyugodtam: nem csak az éjszakai sötétben vagyok bátor! Egyből jól érzem magam, hiszen a saját próbámat kiálltam! ;)

Beérünk Tordára, az OMV-nél találkozunk Arnival, Réka átül, ő innen Udvarhelyre megy tovább. Én is indulok vissza, Kolozsvár felé...
Tehát egyedül az autóban, szépen kigördülök, előnyt adok, stb... érzem a fáradtságot, nem sietek, fokozottan figyelek! És Tordán, a nagy körforgalmat amint éppen kerülöm... mit hallok? veszekedés?... verekedés?... csetepaté!... Ott azon a részen, ahol az Nagyenyed felé stoppolók állnak: szalad egy nőci, vagy 2 zacskó a kezében, fut utána egy pasas. utoléri... megfogja... a nő ledobja (leejti?) a zacskóit... próbálja védeni a fejét, amit a pasi megfogott, üt, üti a fejét. Behúz: arc, nyak, talán szem is... a nő fejéről leesik a napszemüveg, a pasi összetapossa... üvöltés... további ütések...
Gyalogosok nincsenek a környéken, de több autó is elhúz mellettük... én a másik oldalon vagyok... eredetileg előnyt adni álltam meg, de már rég nincsen senki a körforgalomban, mehetnék... gondolom, h lehúzom az ablakot, kiüvöltök, hogy hagyja abba... vagy dudáljak? vagy? vagy? mit kell ilyenkor tenni? Immár bátor vagyok éjszaka fél3kor, és délelőtt 11-kor, de amikor veri agyon... az apa a lányát?... vagy a pasi a nőjet?... nem tudom megítélni, hogy milyen viszony lehetett közöttük... akkor... akkor mit tegyek? Közben persze felgyűltek mögöttem... egyedül vagyok az autóban, egy ilyen vadbaromtól... én is félek... közben a pasi megelégedett a saját munkájával, mert otthagyta a nőcit, s mint egy tollait felborzolt pulykakakas nagy gőgösen továbbsétált...
Nem tudtam tovább nézni... keveset aludtam, a vezetésre kellett koncentrálnom... jobban mint máskor... kuplung... egyes... index... nem jön semmi... gáz...
és mint a többiek... én is eljöttem...




2016. március 15., kedd

a mi Napunk

Oviba készülünk reggel, az előszobában fésülködünk. Zsuzsi van soron, nagy komolyan nézi magát a tükörben, én fésülgetem. Göndörödik a huncut kis fürtje a jobb fülecske mellett, majd a bal fülecske mellett. Akkor boldogan felkiált:
-Nap vagyok! Gyere Jutka nézd meg! Kijöttek a sugaraim!!!