2018. május 7., hétfő

Eresz alatt fecskefészek

A fecskefészek, amiről most szó van, nem is eresz alatt volt, hanem bent a pajtában, egy gerenda és a plafon között, Tóth Jóska bácsiéknál, az ők tehenük és lovuk lakott abban a pajtában.

A kép csupán illusztráció...
 Náluk játszodtunk az udvaron a húgommal, Jóska bácsi unokáival és más falubeli gyermekekkel.
A tehén ki volt hajtva a csordával, Jóska bácsi pedig befogta a lovat és elszekerezett valamerre. Üres a pajta, a lányok indítványozták, hogy menjünk be és nézzük meg a fecskefiókákat! Bevagánykodott hát a gyereksereg a pajtába, és tádáám: tényleg ott a fészek, benne 4 fecskefiú. Azt mondták a lányok, hogy a nagytatájuk néha kivesz egy fecskefiút, hogy megsímogassák. Kiderült, hogy egyedül én érem fel a fészket, ki is vettem egy fiókát, hogy hát akkor nosza, símogassuk! Közben megjött az anyjuk, nem mert bejönni, kétségbeesve csipogott a pajta ajtójából...
Keveset volt a kezemben a fecskefiú, mert persze mindent elkövetett, hogy kiszabaduljon a fogságomból. Ki is szabadult és elrepült... volna... de ott volt a macska, s abban a szempillantásban elkapta és elvitte...

Lett nagy sírás-rívás, jajjveszékelés... Ez több, mint 30 éve történt, és még nem múlt el a lelkiismeretfurdalásom... Szegény Jóska bácsit Isten nyugtassa, nem tudom, hogy valaha megtudta-e ezt a történetet...

Vannak dolgok, amibe utólag derül ki, hogy nem kellett volna beleszólni-belenyúlni... Vannak!
És van olyan is, amikor nem csak egy rongyos fecskeélet bánja a beleavatkozást...

2018. január 6., szombat

Cím nélküli

Tibi tata a 60 éves szülinapi buliján, 2010-ben beszélt arról, hogy neki ez az utolsó nullában végződő éve, mert a 70 évet nem fogja megérni. Amikor elütni próbáltuk, hogy ugyan-ugyan, nem lehet azt előre tudni, akkor komollyá vált, elmondta, hogy neki olyan betegsége, sőt betegségei vannak, amivel nem lehet annyit élni.

Ekkor már 30 événél több ideje volt cukorbeteg (egyes típusú), és néhány éve már dialízisre járt, 3-szor hetente. Máskülönben ezt elképzelni is nehéz. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden második napod arról szól, hogy fél napig készülsz rá, utána fél napig ott vagy a „gépen”, aztán hazajösz, és ki kell pihenned, mert a szervezetet megdolgozza egy ilyen szűrés.

Azon a születésnapi családi összejövetelen hallottam először beszélni Őt a halálról. Nagyon jól emlékszem, hogy azt is ecsetelte, hogy úgy képzeli, hogy amikor majd meghal, a temetése lesz, akkor nagyon rossz idő lesz. Talán november, hideg ősz, aprószemű eső, köd. Hagyatkozott is erről-arról, mindenféléről esett szó. Kért olyant, amit be tudtunk tartani, s olyant is, amit sajnos nem.

Akkor mondta először, s utána még néhányszor, de semmiképpen sem sokszor, hogy ő fiatal korában úgy gondolta, hogy 68 évet fog élni, mert amit ki lehet élni s meg lehet élni, addig neki az meglesz, s öreg lenni nem akar. Ugyanezt mesélte idén májusban, az unokája elsőáldozási ünnepélyekor, hogy fiatal korában azt képzelte, hogy 68 évet élni neki elég lesz, de most, hogy vészesen közeledik, úgy érzi, hogy túl keveset kívánt. És kacagta, viccet csinált belőle. Ekkortájt töltötte be a 67 évet, és már nagyon rosszul volt. Zalán sógor jóvoltából elsőáldozáskor egy szép családi kép is készült, ekkor Tibi tata már nagyon beteg volt, az egész család izgult (talán rajta kívül – de az is lehet, hogy ő jól palástolta), hogy fogja bírni az utat Szentgyörgytől Kolozsvárig s vissza.


Az utóbbi években a cukorbetegség és a dialízis mellé májelégtelenség is társult, már nem csak veseszűrésre, hanem „csapolásra” is járnia kellett időnként. A helyzet egyre rosszabb lett, Tibi tata nehezen mozgott, sokat feküdt, probléma lett a szemével, a lábaival, az ízületeivel, a végén a gerincével is... Novemberben került kórházba... Karácsony előtt hunyta le szemeit. Már mozogni nem tudott, egy idő után nyelni sem... akkor elaludt... kint pedig hideg volt, apró szemű eső szitált és köd volt, hatalmas köd...

Kérem a jó Istent, fogadja be Tibi tatát a Mennyországba, s kérem az angyalokat, vigyázzanak rá, ha lehet ilyent kérni: jobban, mint másra, hiszen ő a földi életében bőven megkapta részét a szenvedésből!

Tibi tatáról amit föltétlen tudni kell, hogy 1978-ban alapító tagja volt a szentgyörgyi Old Boys kosárcsapatnak, és tagja maradt addig, ameddig bírta. Ezt a szó legszorosabb értelmében kell érteni. Még akkor is járt, amikor már dialízises beteg volt, és még addig is, ameddig 1-1 edzésen éppen egy picikét futni tudott a labda után. Éveken át részt vett a 6 város (Csík, Udvarhely, Szováta, Gyergyó, Régen, Szentgyörgy) által szervezett tornákon, ahol mindig előbbrevaló érték volt a barátság, a buli és a jó hangulat a bedobott kosarak számánál. Úgy érzem mondhatom: alapember volt ebben a kosaras mozgalomban. Ezt a kosarasságot nem lehetett észre-nem-venni annak, aki egyszer is belépett a lakásukba: telenes teli van érmekkel, zászlócskákkal, szobrocskákkal, kupákkal és oklevelekkel, majdnem minden díszlet a kosárlabdázást hirdeti.

Van egy aranyos történetem, amit semmiképpen, sohasoha nem szeretnék elfelejteni. Székelybácsis viccnek is elmenne, de ez nem vicc, ez nagyon is komoly történet, ami már-már hihetetlen. Mennyire igazi, bensőséges, harmónikus lehet a kapcsolat apa és fia között.

Tibi tata akkor került dialízisre, amikor első unokája a pocakomban volt. Jól emlékszem, november volt, amikor ő a nefrológián feküdt, mi pedig Tibivel hazajöttünk, s a kórházba is bementünk, hogy meglátogassuk. Kijött a kórteremből, és a folyosón beszélgettünk 4-en: anyós, após, Tibi s én.

Egyszercsak szól a Fiú (a férjem): Apja?, szemével a keze felé int, odanéznek, s a teste mellett lelógó bal kezén mutatja a kisujját. Az Apa erre kerekre nyitja szemeit, öröm ül ki rajta, nagy-nagy öröm, felemeli egyik kezét és 3 ujjat mutat rajta, akkor már kérdez a tekintete. A Fiú igent int, és örülnek, írtó boldogság kapja el őket pillanat alatt, egymás nyakába borulnak és egymás hátát veregetik, talán még könnyeznek is halványan, (az székely férfiaknál nyilvánosan többnyire elképzelhetetlen). Aztán elcsendesedünk, én kérdően-csodálkozva nézek a férjemre, ő azt üzeni a szemeivel: majd elmesélem, ne is próbáld megérteni.


Aztán a kórház udvarán megkaptam a magyarázatot: „Hát én mondtam Apjának, hogy az unoka fiú lesz. Erre ő, hogy a harmadik Kovács Tibor? Mondtam, hogy igen, és hát örültünk...”

2018. január 4., csütörtök

Horgolós - Valance virágok KyReka módra

Kell egy hely, ahol összeszedhetem a Valance nevű virágok mintáit. S bármennyire is nem talál ide, ezt a bejegyzést kinevezem ennek a helynek. A nem-horgoló olvasók szíves elnézését kérve. :)

Videók:
Stitchinstancy nevű felhasználó a youtube-on:

Első rész ITT, én a színváltást mésképpen csinálom, nem szeretek bogot tenni. Egy horgolásban ne legyen egyetlen bog sem, ez az én fixaideám. Hanem elbújtatom horgolás közben a szemek alá. Egyszer tényleg kell csináljak egy videót :D.

Második rész: ITT

Fél virág: ITT

EBBEN az összekapcsolás is benne van.

Leírás angolul: ITT.

Számomra érthetetlen nyelven, de annyi kép, hogy mégis érthető: ITT.

Saját tapasztalatom: nekem a virágok 10cm átmérőjűek lettek Alize Cotton Goldból is és Alize Divából is. Annyi fonalam van, h újat venni semmiképpem sem szeretnék, ezért az én virágoaim nem is lesznek nagyobbak. Ha csak ennek vennék, akkor biztosan vastagabbat vennék és nagyobb tűvel csinálnám, így mamrad a 3-as tű és a 10 centis virágok.

Ezek itt Divából vannak, de ki vannak gombostűzve, mert másképp nem álltak sehogysem.


S minthogy a Divának nem tetszik a tartása, ezért CottonGoldból lesz a függönykém, vagy garnitúra, vagy mittudommianeve: ablakfölötti izé. Dísz.

Magyar leírás:
1.sor: varázskörbe 12 erp (erp =egyráhajtásospálca), amiből az első 3 lsz (lsz =láncszem !semmi köze a lovakhoz!! :) )

2.sor: minden szembe 1 erp, közéjük 1-1 láncszem (az első az 4 lsz, vagyis 3 helyettesíti az erp-t +1, ami elválasztja a másodiktól))

3.sor: minden 2 erp közé jár 3 erp. Az első itt is 3 lsz. A végén 12 x 3, vagyis 36 erp lesz körbe.

4.sor: minden ilyen 3 erp-ás egysébe így:

  • az elsőbe 2 erp, utána 4 lsz, (egyes minték szerint 5 lsz) (az első ilyen elsőjébe az első erp helyett 3 lsz)
  • a középső erp-t kihagyjuk,
  • a harmadikba szintén 2 erp. (a legutolsót egy kúszószemmel visszaakasszuk az első izé, 3 lsz 3dikjába)
5.sor: (itt nem ajánlott a színváltás, mert a 4-es és 5-ös sorok együtt alkotják a szirmokat)
Minden ilyen 4lsz-es ívbe 8 erp-t horgolunk, majd egy kúszószemmel leöltünk a következő 4erp-s egység kellős közepébe. (Itt is eltérnek az egyes minták egymástól. Láttam 10 erp-st is, meg olyant is, hogy a közepére, vagyis 8 esetén a 4dik után, 10 esetén az 5dik után ún pikót kötnek. pikó: 3 lsz, majd kúszúszemmel visszaöltünk)

A virágok összehorgolását menet közben oldom meg, amikor az utolsó sornál vagyok, nézem, hogy melyik sziromnak melyikkel kell összeérnie és a szirmot alkotó 8 erp közül a negyedik végét összehorgolom a megfelelő szirommal, annak is a 4dik és 5dik erp-je közé öltve.



Ha nem elég érthető: nyugi, a következőnél sok képet készítek s ide be fogom tűzdelni.
Kedvem kerekedett videót készíteni róla... de ahhoz segítséget kell kérjek, mert nem vagyok valami nagy operatőr.

2017. december 19., kedd

Ebihalak sítábor - 2017 december

Tavasszal, márciusban voltunk először az Ebihalak által szervezett sítáborban. Akkor nagyon megbántam, h nem írtam meg a történteket. Az is rendkívül jól telt! S hogy el ne felejtődjenek a dolgok, röviden mégis összefoglalom, hogy volt akkor:

-Tibor nagyobb fiúkkal volt haladóbb csoportban, nagyszerűen síztek a Csillagösvény, és a Kismihály nevű pályákon, de amikor az edző elvitte őket a Súgó aljára, az ún falra, ott eléggé megijedt és alig mert lejönni. Többet volt a földön, mint lábon, már azt hittem, h kicsikanállal kell felvakarni a gyermeket a hóból. Hogy ne legyen elég, miután végre leérkezett, a csákányos felvonóra felültették, hogy azzal menjen fel, de arról majdnem leesett, s a sízéstől a kedve jó alaposan elment.

-Laca első nap folyt szét, mint a hígpuliszka, többet volt a földön, mint lábon. Mire felállt, arra ismét szétfolyt. Az edző mind magyarázta, hogy a léceket hóekében, vagyis "pizzaszelet" formában kell tartani, neki futottak egymásra a lécei, bugyogott össze. Aztán kezdtek kanyargózni, széttárt kezekkel "pilótáztak". Egyszer aztán a mi Lacánk fogta magát, felállt, összevonta a tanulságot: "ÉRTEM!! Ez egy olyan repülő, amelyiknek a pilótája pizzaszeletet eszik!!" - És ettől a pillanattól kezdve Laca többet nem bugyogott össze, hanem tudott sízni! Sikerült is lecsúszni, lent megállni, akkor felemelte a karjait, mint a bajnokok, és elrikkantotta magát: "Ez az én tudományom!!"

-Jutka első nap sízett, de estére belázasodott, így neki hamar vége lett a sízésének. Hála a bébivel is rendelkező Brém családnak, Jutkának volt akivel bent maradni, így én ki-ki tudtam menni kicsit csúszkálni.

-Bálintka sízgetett. Egyik alkalommal nagyon nagyon sírt, mert nagyon átfázott, amikor átvitték őket a Súgóról a Csillagösvényre, elég bátortalanul ereszkedett. De azért ereszkedett.

-Zsuzsi? Zsuzsi már első alkalommal is megmondta Lilunak, az oktatónak, hogy álljon félre, mert ő nem tud sízni, ha zavarják. Lilu félreállt és Zsuzsi sízett. Tavaly még a babyfelvonó volt a kicsi Súgón, azt Zsuzsi elkapta, felhúzatta magát rajta, és le és fel és le és fel. Utolsó nap a Csillagösvényen is élvezettel száguldozott lefelé.

Ez volt márciusban és mivel összességében nagyon sikeresnek éreztük a tábort, idén is beneveztünk Zalán-sógorral ketten, négy gyermekkel. Tibor nem volt oda a sízős ötletért, nekem pedig nem volt energiám erőszakoskodni, ezért megbeszéltük, hogy lesz neki egy apás hétvégéje, én pedig a lányokkal, Zalánnal és a fiaival megyünk a Madarasi Hargitára, Ebihalak táborba. Végül mégis kellett Tibornak jönnie, mert Tibi tata folyamatosan súlyosbodó állapota miatt Tibi-apa haza utazott a szüleihez. Ez persze azt is jelenti, hogy én egyedül pakoltam fel a 3 gyermeket, vezettem el Ivóig, ott hóláncot szereltem a szürkületben (nem panaszkodhatok, a gyermekek odatartották a fejlámpát, h jobban lássak). Felvezettem a hegyre, majd vasárnap levezettem, Ivóban leszereltem a hóláncot, s a töksötétben-havasesőben hazavezettem Kolozsvárra. Mielőtt bárki is hősnek látna, elmondom, h voltak más anyukák is egyedül 2-3 gyermekkel. Mi, a XXI. század hősanyái, a gyermekeink sízését is (és persze a sajátunkat is :) ) meg tudják oldani egyedül, ha éppen úgy alakul.

És akkor a mostani sítáborban így alakult gyermekeink síző pályafutása:

-Tibort nem tudtam meggyőzni, hogy sílécet kössön a lábára. Megmondta, hogy nem azért jött, h sízzen, hanem azért, mert én őt ide elhurcoltam. Elhozta magával a 7-es Harry Pottert, és a 3 nap alatt eljutott a 400valahányadik oldalig.

A többiek 4-en péntek reggel a legkezdőbb csoportban kezdtek, de a végén Lilu mondta, hogy délután már a haladóbbakkal menjenek. Zsuzsi meg is jegyezte, hogy "anya, én most már nem a kezdőkkel kell menjek, hanem a folytatókkal!"

Íme a folytató csoport:







A két lányommal beszélgettünk ebédkor:
-Anya! Tudod mi vitt le engem a dombon? - kérdezte Jutka!
-Mi?
-A bátorság! - felelte büszkén.
-S engem tudod mi? - csatlakozott rögtön Zsuzsi?
-Téged mi?
-Engem a hó és a síléc! - bőcsködte Zsuzsi, aki soha semmiről le nem maradna!

-Jutka egyetlen csúszás után önszátából visszament a legkezdőbbekhez. Nem akart felvonózni, és inkább a legkezdőbbekkel próbálgatta a lépegetést, kanyarodást, stb. Ott sízgetett egész nap. Aztán vasárnap megmondta Lilunak, h ő egyedül akar sízni. Egyedül leereszkedett a kicsi Súgón, felmászott lépegetve, mert felvonózni nem volt hajlandó. Amúgy is félt tőle, de ráadásul egy gyereket szombaton a hegyimentők kellett elvigyenek, mert leesett a felvonóról és nagyon megütötte a lábát (nem tudtuk meg, h mi lett a lábával), és ezt Jutka végignézte. Szóval azóta mégjobban fél, és véleménye szerint soha életében nem fog felvonózni...
Utolsó nap ketten felültünk a Kicsimihály és Csillagösvény közöti tányéros felvonóra, de nem tudtam eléggé tartani és kiestünk. A Kismihály alján kellett volna leereszkedjünk onnan, amit egyáltalán nem mert, de szerencsére éppen arra síztek András és Kinga (oktatók) és végül Kinga lehozta a léánykát, aki iszonyúan félt, annak ellenére, hogy írtó lassan jövögettek.

Jutka


-A húgom fiai, Laca és Bálint, és a mi Zsuzsink péntek délutántól a tábor végéig, vasárnapig a Zsolt csoportjában voltak, nagyon élvezték, és valahányszor vége volt az órának, ők még maradtak Zalánnal és csúszkáltak. Úgy ereszkedenk be a lejtőn, h öröm nézni.

Zsuzsi és Bálint




Föltétlen említenem kell az esti sízést, ami inkább felnőttes volt. Tartottak oktatást a gyerekeknek, mert a szombat délutáni elmaradt az eső miatt. Igen, nem elírás: szombat délben zuhogni kezdett az eső. Az enyémek közül csak Zsuzsi ment volna, de végül bent maradt Jutkával. Zalán viszont kiküldte a "bentülninemtudó" fiait, ami nagyon  jó ötletnek is bizonyult.
Az esti sízés úgy indult, hogy amikor kiértünk a pályára azon elmélkedtünk, h vajon mit keresünk itt? A pálya le volt fagyva, inkább volt korcsolyapálya, mint sí, és a szél is fújt rendesen.
Na de legtöbben gyerek nélkül síztünk kint és élveztük a szabad életet, a száguldást és örültünk, hogy nem vagyunk puhányok. Belejöttünk és roppant jól éreztük magunkat. (egyik apukánál volt laposüveg, de psszt ezt ne mondjátok meg senkinek! :) )
Ilyen kivilágított sípályán egy havas-jeges (gyermekmentes) téli este igazán nagyon feltöltő tud lenni. :)

Vacsora és gyerekfektetés után a rock'n'roll-anyukák bemutatkozására került sor. :))))
KobraZoli (a házibácsi) tette a cigányzenét és táncikált rá. Azt mondta, hogy ő nagyon szereti a néptáncot, csak olyan nép nincsen, ahogy ő táncol. :) Így kezdődött, de aztán jöttek sorban az AC/DC, Tankcsapda, Bagossy, Quimby és ki tudja, hogy még milyen számok. A rock'n'roll-anyukák ropták, persze voltak rock'n'roll-apukák és rock'n'roll-edzők is, sőt: rock'n'roll házibácsi is. :)

Vasárnap aztán volt sízés, pakolás, ebéd és hazavezetés.
Hullafáradtan, de mégis feltöltődve értünk haza. Ha valaki érdeklődik, hogy lehet karácsony előtt sítáborba menni, azt szeretném megnyugtatni: minden dolog megvárt. Semmi nem lett meg nélkülem, tényleg SEMMI! Úgyhogy nyugisan folytathatom tovább az ünnep előtti rohangálást. :)

2017. szeptember 26., kedd

Amikor meglátszik rajtam a "pipásság" :)

Pipás = a családom neve a faluban, Martonosban: Pipás. Ha megkérdezték annakidején: "Kié vagy, lelköm?", arra azt kellett válaszolni: "A Pipáséké" vagy "Pipás Jolán néni unokája vagyok".
És ez látszott meg rajtam a nyáron.

Valamikor 2006-2007 magaslatában ismerkedtem meg, még a facebook előtti világban, valahogy a nlcafe vagy babanet fórumain Monával. Úgy alakult, hogy találkoztunk élőben is vagy kétszer... de akkor totál más volt a téma. Szerintem még ő sem álmondta, hogy egyszer szőni fog. :)

Egyszer, amikor ez a Mona eléggé eltűnt az online világból, és csak nagyvonalakban lehetett tudni, hogy mi van vele... nos, egyszercsak kiderül, hogy  van egy szövőszékje és sző. :-o
Eléggé érdekes hír volt ez számomra. :) Örültem és irigyeltem. Sző! Ójé! Bezzeg! :)

Az ő sztorija még újságban is olvasható!

Nem volt nehéz eldönteni, inkább azt mondanám, hogy mindigis egyértelmű volt, hogy egyszer ha arra járok, benézek Monához. S ezen a költözködős-hurcolkodós nyáron éppen ez hiányzott. Az egész nyári vakációnk a költözésről szólt, kivétel ez alól egy hét, amit a Balatonnál töltöttünk. Megszerveztem (kössz, Tibi a támogatást! ;) ) hogy egy nappal hamarabb elindulunk, ott alszunk Monoron, másnap délelőtt belépünk Monáékhoz, s majd onnan a Balatonhoz.

Így is történt, sikerült!

Tibor fiam volt a fotós. Eleinte duzzogott, hogy ő már bizony nem fog semmiféle szövőműhelybe bejönni, de megkértem, h legyen a fotósom. Csinált is rengeteg képet, ezek közül mutatok most egy néhányat:



Az Öreglány
 Az Öreglány éppen pihent, vagyis inkább szusszant, nem volt rajta felvetés, azelőtt való nap jött le róla valami szépség, de elő volt már készítve a fehér felvető Neki:


A másikon készült a felvetés, nincs még felvetve az egész.


Megnéztük azt is, hogyan mérik ki a felvetőszál hosszát:



Közben Küne baba kicsit pihent egy "ágyon":


A lányok meg kaptak ajándékot, választhattak maguknak a maradék fonalak közül. Ki is választottak egy csomó lilát :)
 

A harmadik széken fel volt vetve... amit láttok, ez a csoda, és a nyüstökbe még csan volt egészen befűzve.

 

Tamarával jól megszakértettük a fűzést, meg is állapítottam, h ezek a nyüstök sokkal modernebbek a gyermekkoromban Martonosban használtaknál. :)
Azon a felcsíptetett papírocskán van a befűzés mintája.


 

 

Nem fogok tovább áradozni, csak azzal zárom ezt a kis beszámolót, hogy már másfél hónapja múlt, hogy ott jártam, de azóta nem lankad a szőhetnékem. :)

...Nemrégiben végre beköltöztünk, s nagy diadalmasan feltettem az új lakás kulcsát a Monáéktól kapott kulcstartóra. Megújult a kulcstartó is ;)



Köszi Mona, Tamara, Vivienn. Ha arra járok s nem zavarok, benézek máskor is :)

Ha kíváncsiak vagytok, hogy miket szőnek Elféknél... tessék csak tessék...



2017. július 16., vasárnap

A cédula

Költözünk, erről lesz majd szó. Most egyelőre csak pakolunk.
Találtam egy cédulát, rajta két Jutkaszáj, s egy dátum: 2015, február 26. Tehát Jutka akkor 4 és fél éves volt.

Tibor kitalált egy receptet. Gesztenyepürés valami volt, ha nem csal az emlékezetem.
-Milyen az a Tibike receptje? Tibikét megsüssük?

***

Balettezni próbáltunk járni, úgy alakult, hogy februárban kimaradt a balett, s szó volt róla, hogy majd márciusban fogjuk folytatni.
Én: -Szerdán és pénteken megyünk balettezni.
Jutka -Nem márciusban? :-o

2017. április 19., szerda

Negyed maraton

Mostanában a futás az egyik fő foglalkozásom. És eljött az az április 9-e, ami szeptemberben, amikor elmentem futócipőt vásárolni, még annyira távolinak tűnt.

Köszönet a kedves férjemnek, aki azt mondta, inkább vajas kenyeret ebédel, minthogy azért hagyjak ki edzést, mert főznöm kellett.
Köszönet a húgomnak, aki végig lelkesen támogatott és ideutazott a fiúcskáival 300 km-ről, hogy nekem drukkoljon.
Köszönet édesanyámnak, aki lelkesen biztatott, aki nagyon élvezte, hogy én újabban futok.
Köszönet a gyermekeimnek, akik sokat segítettek: azzal, hogy csodáltak, azzal, h büszkék voltak rám, azzal, hogy otthon maradtak magukra néha, míg én elmentem futni, azzal, hogy vizet pakoltak nekem... és egyéb aranyos apróságokkal.
Köszönet Norkának, aki nélkül nem is tudom, hogyan indultam volna el...

Köszönet a futóknak, futótársaknak, akik pédájukkal, praktikus tanácsokkal, biztató szavakkal segítettek. Mindig félek az ilyen típusú felsorolásoktól, mert félek, hogy valakit nagyon megbántok, ha kifelejtem. És miért felejtem ki? Mert sokan vannak!!
Azért mégis megpróbálkozom a felsorolással: (a sorrend semmi szerint nincs)
Juli, Anikó, Lehel, Szászpityu, Vajk, Jutka, Irénke, Bence, plusz akiket kifelejtettem... :)

Szétszórt, szeleburdi természetemet meghazudtolóan, nagyon következetesen tartottam a saját kis edzéstervemet két héttel a verseny előttig, amikoris az idei tanár-diák kosármeccsen jól megütöttem a lábam. Fájt, nagyon fájt, de kis pihenő után végigjátszodtam a meccset, aztán hazabicikliztem, aztán még bicikliztem aznap. A baj akkor állt elő, amikor fél órát egyhelyben üldögéltem este a teraszon, mert utána nem tudtam ráállni. (Ez volt a baj! Nem kellett volna leülni!)

Az, hogy fájt, az egy dolog, de elkezdtem rettenetesen izgulni, hogy nem fogok tudni indulni a versenyen, amire hónapok óta készülök. Megvártam Tibit, érjen haza, aztán bementem a sűrgősségre. Ott megröntgenezték, megmondták, hogy "nu aveți fracturică!" (nincsen törésecske). Kaptam néhány nap betegszabit, gyógyszert, kenőcsöt, és tanácsokat, hogyan pihentessem, támasszam fel, stb.

Mire hazaértem Jutka lerajzolta, hogy fogok kinézni begipszelve, mert ő azt gondolta, hogy így fogok hazaérni:



Nagyon fegyelmezett beteg voltam, mert minél hamarabb szerettem volna visszakapni az igazi lábamat, amin tudok futni! Aztán csütörtökön nagyon bemelegítettem, s kimentem... hát futásnak nem lehet nevezni. Haladtam két egész kilómétert 40 perc alatt. Ebben volt lábfejkörzés, séta, lassított bokajáték. Mivel nem fájt, ezért gyorsan eldöntöttem: biza nem hagyom ki ezt a versenyt! És a maradék napokon még szaladtam néhányat. Egyesek szerint az utolsó hét a pihenésé, de arra nem igazán kaptam infót, hogy ha kimaradt az utolsó előtti hét, akkor mit csináljak az utolsó héten, hogy a versenyre ne menjen ki belőlem minden?

Ez a bokás kitérő is azért kellett, h rájöjjek: csak lazán! Már kezdtek a fejemben megjelenni az ilyen elvárások: hátha lefutnám egy órán belül? Hátha jobb időt futnék mint mások? Szerintem ezért kaptam egy koppintást az orromra, h befejezzem az ilyen kártékony gondolataimat, és eszembe jusson az, hogy én tényleg csak magammal versenyzek!

Na és közeledett a verseny, megérkezett a húgom a fiaival. Tegye fel a kezét az, akinek volt már 300 km-ről érkező drukkere!

Jajj, mindjárt kifelejtem a szombatot, a gyerekversenyt! Megkérdeztük mind az 5 gyermektől, hogy ki szeretne részt venni a gyerek-futóversenyen? Hát egyedül csak Zsuzsi volt az, aki egyből igent mondott (4 és fél éves). Ha kapok gyerekérmet, megkérem apát, hogy akassza fel oda, ahol vannak az ő biciklis érmei! Ti mind gyertek drukkolni és kiabáljátok, hogy "harjá Dzsudzsi!" (nem elírás: harjá)
Vágül Jutka is meggondolta magát és a két lányt beírattam. Ez a korosztály 400 m-et kellett fusson, vagyis egy teljes kört az Arénában. A lányok beöltöztek, kaptak pólót, feltűztük a számot (Zsuzsi nem értette, hogy miért nekünk csak két számunk van és Andrásnak és Lédának három?? - azért, mert én pénteken irattam be őket, a 89 és 90-es számokat kapták, az ovistársakat meg szombaton, nekik már 3jegyű számok jutottak.)

A rajtnál készítettem egy képet róluk, utána biztos voltam, hogy majd a szervezők képei közt találok. Hát tévedtem, nincsen más kép.



A lányaim megegyezték, hogy kézen fogva fognak futni. Nagyon drágák voltak, az ovistársakkal együtt mind a 4en kézenfogva indultak, majd Andráska előreszaladt, Léda elmaradt, de ők ketten mindvégig fogták egymás kezét. A szél miatt feltettük a narancssárga és lila csősapkákat a fejükre, amik nagyon jók voltak arra, hogy végig látszott messziről, hogy hol vannak. Jó hátul értek célba, de mit sem számít: kaptak érmet, azt Apa felakasztotta az ő biciklisérmei közé. Jutka az övét az iskolába is bevitte, hogy megmutassa a Tancinak!

Aztán eljött a vasárnap. Izgultam. Nagyon. :)

A maratonosokat és a stafétások közül az elsőket 9:15-kor rajtoltatták. Az én rajtom csak 11:30-kor volt. De ki akartunk menni drukkolni, az apáczais váltósoknak. Tibor tanítóbácsija, az igazgatóbácsi és Juli is mind a második váltóban voltak (4 apáczais csapat indult: tanárból-diákból-szülőből álló csapatokkal). Kiértünk a sétatérre 10 körül és el is kaptunk mindenkit, akit szerettünk volna, a maratonosok közül is láttuk Lehelt, a gyergyói fiatalembert, mindenkinek drukkoltunk, torkaszakadtunkból üvöltöttünk.

Bemelegítettem, wc-re mentem, kétszer is, mondom, h izgultam... Hamar eljött a fél12. Közben láttuk elmenni félmaratonosokat is (ők fél11-kor rajtoltak), Karcsit, Zsigit, nekik is üvöltöttünk, hogy hajrá! A hangulattal semmi probléma nem volt. Már majdnem rajtoltunk, amikor megérkeztek Csilla és Zsófiék. (KÖSZI NEKTEK A DRUKKOLÁST!)

Rajt!

Az elején akkora tömeg volt, hogy alig lehetett kerülgetni a népet. De nem is akartm én gyorsan menni, hiszen megmondták a hálam sokkal okosabbak, hogy nehogy kifullasszam magam az elején, akkor nem marad szufla a végére. Bámultam az órámat, figyeltem a pulzusomat, nyugis voltam. A sétatér végén vissza kellett fordulni, hát a kanyarban a tömeg majdnem beállt, olyan lassan lehetett átfordulni a másik sétányra. Visszafele jövet is ott volt a drukkercsapatom: Tibi, Boró, és a gyermekek: Tibor, Jutka, Zsuzsi, Laca és Bálint. Olyan lelkesen biztattak! Nem is volt senkinek ilyen vagány drukkercsapata. Jókedvem lett tőlük :D

Aztán kitértünk a villamossínre, s mentünk a magyarszínház felé, ott megint üvöltöttek a bíztatóim! A színháznál megkerültük a villamosmegálló szigetét, s mentünk visszafele a hídig. A hídnál még egyszer összepacsiztunk-integettünk a családommal :D, aztán átmentem a túlsó partra és ki a Grigóba.


A képet Ramona készítette a hídon, köszönöm Neki!

A visszafele jövőket figyeltem és őriztem a pulzusomat, nehogy igen felmenjen. Lassan haladtam, éreztem, h tudnék picivel gyorsabban, de hát megmondták az okosak: az első felében csak lassan. Láttam a visszafelé jövők útvonalán, hogy hol vannak a frissítők, el is döntöttem, h majd visszafelé fogok inni. A Grigó végén megfordultam s valahol ott lehetett a fele, akkor gyorsítottam, s már nem bántam, hogy a pulzusom kissé fennebb megy, tudtam, hogy most már mehet nyugodtan.

Visszafelé lazább volt, mert most a Szamossal egy irányba haladtunk. :) Aztán a Garibaldi hídon át, ott megint vártak :), be a Babes Parkba, ki a Babes Parkból, vissza a Garibaldi hídon, pacsi a családdal. Ott már kimondottan próbáltam gyorsítani, fel is tűnt, hogy egy ideje rengeteg embert elhagytam. Volt aki sétált, volt aki kocogott, de nagyon fújtatott. Mindenesetre én vigyorogva hagytam el sokakat. Ja: engem is hagytak el! Méghozzá egyesek olyan tempóban, hogy csak néztem, hogy édes Isten, ennek honnan van ennyi putyerója? Gyorsan elértem a másik hidat, s akkor gyorsan be az Arénába. Mikor már csak párszáz méter volt igyekeztem gyorsítani, ment is. Beértem, ott hullámzott a családom, néha az volt az érzésem, hogy boldogabbak mint én :D

Na de nem panaszkodhatok, minden percét élveztem ennek a futásnak. Van egy olyan érzésem, hogy kicsit túlzásba vittem az óvatoskodást. Na de nembaj, jó buli volt, s örülök, hogy a két héttel azelőtti bokámcselezése nem volt komolyabb, hogy egyáltalán indulhattam :D

A hivatalos időm 1 óra, 4 perc és 18 mp és 201-edik lettem a 342 nú közül, akik mind 10,55 km-t futottak.

Tibi lefotózott a végén az érmemmel:



Készült még kép Karcsival (ő a kollégám, aki gyes alatt helyettesített. Ő félmaratont futott, a terve, ohgy 2 óránál kevesebb alatt befusson, sikerült! Itt is gratulálok Neki!)



Julival (Őt azóta ismerem, hogy a gyermekeink osztálytársak. A futásban addig támogattuk egymást, hogy már eléggé összetartozunk. Ugye, Juli? Ő az egyik apáczais csapatban volt a második váltó. 19-ek lettek a 70 csapat közül, mély tisztelettel gratulálok Nekik is. :) )



Aztán, hogy hogyan folytatódik ez a futós történet, az elválik ezután! Egyelőre viszont nagyon úgy néz ki, hogy Boró is kedvet kapott a futáshoz :) Hajrá Boró!

Álljanak még itt a hivatalos képeim a versenyről:
Itt a fotósnak vigyorgok.

Itt a pulzusomat bámulom, ahelyett, hogy sprintelnék be a célba.