Becsszavamra mondom, a dédanyáink éhen haltak volna, ha így kellett volna kenyeret sütniük, mint ahogy azt ma csináljuk mi, akik mindent jobban tudunk.
Hogy mi késztetett írásra: mostanában próbálkozok kovásszal sütni itthon, ezért utánanéztem ilyenolyan blogokon, fb csoportokban, s a chatGPT-t is megkérdeztem a kovászos sütésről. Hát anyámé... hogy milyen komplikáltnak tűnnek a neten a kovászos dolgok. Pedig... A nagyanyáink tutti nem ismerétk azokat a szavakat, amikkel indítotam: bulk, coil, autolízis, de kenyeret sütni, azt nagyon tudtak. Én még kifogtam gyermekkoromban Martonosban a kemencés sütést. Nagyjából így csinálták:
Szombaton volt a sütés. Szombaton tehát hajnalban kimérték a fatekenőbe a lisztet. Azután "békováászótak". Az én Nagyimnak volt egy jó nagy falapátja, s tudta, hogy hány kenyeret akar sütni, ahhoz hány falapát lisztet kell tenni. És következett a kovászolás: A liszt közepébe csinált egy lyukat. Oda betöltött egy kis langyos vizet, s abban feloldotta a kovászt. Kicsi liszt, langyos víz, kovász. (Ma "etetjük a kovászt", ők akkoriban csak simán kovászoltak.) Ha tudni szeretnéd, hogy milyen volt nekik a kovász, akkor kénytelen leszel végigolvasni amit most ide írok.
Amikor felfutott a kovász, akkor oda melléje töltötték a langyos vizet. (Hideg vízzel nem futott fel a kovász, nem kelt meg a tészta, de forróval sem.) Hőmérőjük persze nem volt, mindenki tudta akkoriban, mit jelent a "langyos". Szóval a kovászhoz keverték hozzá a lisztet és adogatták a vizet, amennyit felvesz. Na és a sót. Meg ha szűkösön volt a liszt, akkor a megtört főttpityókát. Minden kenyérhez számoltak egy marék sót. Olyan kenyér állagú kellett legyen a tészta, ezért csak úgy szemmel mérték. Persze nem 1/5 - 1 kg lisztből sütöttek, hanem vagy 8-10 kg lisztet dagasztottak abban a fatekenőben. Kemény meló volt, legalább fél órát kellett dagasztani. Óra sem biztos, hogy volt, de addig, ameddig a dagasztó alaposan megizzadt!
Aztán amíg megkelt ez a hatalmas adag tészta, addig hevítették a kemencét. Tudták, hogy milyen fával, hány tüzet kell rakni, s azt is tudták, hogy a kemence pontosan megfelelően forró lesz, mire megkel az ők tésztájuk.
Aztán bevetették lapáttal a kenyereket a kemencébe, volt hogy csak a kemence földjére, volt, hogy káposzta lapira, de aztán voltak modernebbek, akiknek kenyérsütő tepsijeik is voltak, s abban sütötték a kenyereket.
Mindenesetre, miután "bévetötték", azután a fatekenőt kikaparták egy evőkanállal, s azt a maradékot belerakták egy kicsi pléhcsiporba, az volt a kovász. Ő a kamarában töltötte a következő szombatig az idejét. Ha valami gond lett a kovásszal, akkor a szomszédasszony újat adott.
A katolikus nagymamám mindig keresztet is vetett a kemence ajtójára, amikor rácsukta a kemence ajtóját a kenyerekre, s valami imát is elmormogott.
A kemencében a kenyér 2 órát sült. Egy óra elteltével kinyitották, gyors mozdulatokkal errébb-arrább húzkálták a kenyereket. Ha kalácsot vagy lepényt is sütöttek, akkor az most került be a kemencébe. A második óra elteltével pedig kihúzkálták egyenként a feketére sült kenyereket s egy botocskával jól megvertük őket, hogy pattogjon le róla az az égett burka. Bebugyoláltuk őket a dagasztótekenőbe szép szőttes terítőkbe, s ott hűltek ki szépen lassan. S jövő szombatig ez volt a kenyér. Ha nem volt elég, akkor főztek puliszkát, vagy pityókát.
Szóval nem volt a székely falvakban semmilyen autolízis, coil, bulk, de volt kovászolás, hevítés, bévetés, forgatás, megverés. Mindenesetre a kenyerek mesésen finomak voltak.
Most persze nincsen kemencénk meg fánk, de lazábban vehetjük az otthoni sütést, nem annyira bonyolult, mint ahogy egyes blogokról, csoportokból kiderül.
S ha véletlenül nem tökéletes, attól még lehet finom, s mi szerethetjük. Süssetek házi kenyeret!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése