Firtosmartonosi tél

Erről a sok hűűűű, tél lesz - hűűűűű, tél van - hűűűűű, tél volt típusú hírről (lehet ez már a vénülés jele? :) ) eszembe jutott néhány téli jelenet a gyermekkoromból.

Medgyesen, ha havazott egyet, akkor az rendszerint néhány nap alatt vagy elolvadt, vagy megfeketedett (nem vicc: Kiskapus), így a téli-havas emlékek Martonoshoz és Sároshoz kapcsolódnak.

Ha téli vakációban elindultunk Martonosba, akkor előszöris két vonattal utaztunk 60 km-t, így érkeztünk meg Keresztúrra. Ott leszállva a vonatról megérdeklődtük, hogy jár-e valami busz Martonosba? De nem volt semmiféle buszállomás, hanem megkérdeztük a vonatjegyet áruló nénit, a vonatot kiengedő bácsit, a sarki boltban az eladót... valaki előbb-utóbb megmondta, hogy Martonosba hogy lehet eljutni, hogy milyen busz jár, mikor s honnan indul. Ezek nem voltak egyértelmű dolgok akkoriban sem télen, sem nyáron. Volt az  "Etédi busz", a "kőrispataki busz", a "síklódi busz"... szerencsés esetben volt martonosi is, vagy ha nem is martonosi, de legalább felment a Fogadótól a boltig, s nem kellett 3-4 km-t gyalogoni, csak felet...

Ha sokat kellett várni, akkor beugrottunk Emma nénnyiékhez, olyan is volt, hogy ott aludtunk, mert aznap már nem járt semmiféle busz. S én aggódva kérdeztem lefekvéskor a szüleimtől, hogy a farkasok ide be tudnak-e jönni? Na, ha végre felültünk egy buszra, akkor valahogy hazazötykölődtünk Nagymamához. A legszebb az volt, amikor sütött a nap és a megfagyott hótakarón, mint megannyi ezüstpöttyön, csillogott a hó. Ahol látszott az útról a Gagy pataka, vastag jégréteg borította, esetleg kicsit a közepén nem. Mindenesetre mély csend honolt, csak a zötyögő busz szólt bele a természet csendességébe. Aztán ahogy hazaballagtunk... volt, hogy a Fogadótól, volt, hogy csak a bolttól, recsegett és ropogott a lábunk alatt a hó, csípte a hideg az arcunkat, az ember érezte, hogy él. A házhoz közeledve pedig már nézegettük az Intézőkertet, s kerestük szemmel a helyet, ahol szánkózni fogunk nagyokat ebben a vakációban.

Amikor megérkeztünk, fogadott Nagymama és a csempekályhája. Annyira jó volt mindig odaérkezni! :)

A reggelek... az emberek akkor is szerettek az időjárásról beszélgetni, mert legtöbbször arra ébredtem, hogy Nagymama valamelyik szomszéddal kávézgat, Dénkóval, vagy Ilonka nénivel, és közben megbeszélik, hogy hány centis a hóréteg, hány fokot mértek a reggel, ilyenek. Volt olyan is, hogy korábban megébredtünk, még nem indult be a kávézás, Nagymama rakta a tüzet, mondta, hogy még maradjunk a paplan alatt, mert még hideg van. Aztán hallatszott, ahogy lángra kap, és ropog a fa a lángok alatt. Szép lassan ébredeztünk, vihorásztunk, többes szám az odasereglett unokatestvércsapat miatt. Boróval ketten, Andi, Lehel-bátyó és Sankó voltunk ott. (Vagy szoktunk volt ott lenni. :) )... és az lett a vége, hogy ki lettünk tessékelve, hogy ne gyúrjuk az ágyneműt. Nagymama közben kijárt, ellátta az állatait, megnézte, hogy rendben vannak-e ebben a hidegben. Télen az állatok ellátása aból állt, hogy otthon volt az a 25-30 juh a pajtában. Fel kellett menni a lajtorján az udorba, ledobni a szénát s beadni nekik a pajtába. A tyúkokat kiengedték a hóra, mindegy, hogy mennyire volt hideg. A disznó kapott meleg moslékot is, őt is kiengedték déli órákban, hadd járja meg magát. A kutyát megkötötték, mert éjszaka ő szabadon járt. A macska bejöhetett a konyhába kicsit dorombolni s átmelegedni, persze nem egész napra.

Aztán, amikor mindennel végzett Nagyi, akkor felfelé hozta az öl fát.

Ha éjszaka havazott, akkor hóseprés-lapátolás is volt. Minden gazda ösvényt készített a háztól a kapuig, a pajtákig, a fásszínig, s akinek nem volt bent wc-je, az a fabudiig is. (Bár ez sok esetben a pajtában, vagy annak közelében volt.)

Valamikor reggeliztünk is, szép nyugisan. Arra emlékszem, hogy meleg tej volt, szilvaíz, s a többit nem igazán szerettem, mert akkoriban a tepertyűt, hideg kenőmájast, abált szalonnát nem igazán díjaztam. Reggeli után aztán felkerekedtünk s kimentünk szánkózni. Amíg kisebbecskék voltunk, addig az udvaron, a kaputól indultunk és nekidöndültünk a csűrkapunak. Tapasztottunk hóból szöktetőt, mert valamiért nagy buli volt kékre potyolni a fenekünket. Emlékszem hóemberépítésre, arra, hogy hóangyalt készíteni fetrengtünk a hóban, csurom víz volt kesztyűnk, sálunk, sapkánk, s ki tudja, hogy még mi minden. Nagyobbacska korunkban az Intéző kertben folyt a szánkózós buli, mert az udvart kinőttük. Majd, amikor az Intézőkertet is, akkor kimentünk a papilak mellett, oda a Harangódal felé, s onnan eresztettük bé a szánkót, jól begyorsult, s a Dözsikománé kapujáig meg sem állt. Az olyan hosszú volt, hogy ha kétszer-háromszor ereszkedtünk, azzal már kinyiffantunk és mentünk is be ebédelni. Ezeken a szánkózós akciókon nyilván nem csak mi voltunk, hanem Emese is, a szomszédból, s tiszta szégyen, de nem tudom felsorolni, hogy még kik, de voltunk jónéhányan gyerekek. Olyanok is, akik ott laktak és olyan is, mint mi, akik csak telelni jöttünk és a nagyszülői szeretetben megmártózni.

A kimenőnk végeztével, tűzpiros arccal, kicsit megfagyott ujjakkal és  lábujjakkal, telenesteli friss oxigénnel, lihegve, leizzadva bevonultunk, és körbeteregettük a csempekályhát nadrágokkal, pulóverekkel, zoknikkal, kesztyűkkel, sapkákkal... Olyan fagyos nadrágunk volt, hogy megállt a lábán! Az volt a legnagyobb hős, kinek nadrágja a legjobban tudott állni :D

A csempekályha az egyik főszereplője a télnek. Oda dörgözőlött, akinek fázott hátha, keze, de a lábunkat is felraktuk, hogy melegedjék. Nagymama is mindig odaállt, amikor bejött valahonnan. És emlékszem a gyapjúszvetteres nagybátyáimra, akik mindenike szeretettel foglalta el a legeslegjobb meleg helyet a szobában. Még Jancsi bátyámról is él bennem ilyen gyapjúszvetteres-csempekályháhozdörgölőzős téli kép, pedig ő már rég nincsen közöttünk, Isten nyugtassa szegényt.

Mert ne is mondjam, nem ilyenolyan decathlonos vízálló cuccban voltunk, hanem harisnyabugyi, tréningnadrág, gyapjúból kötött zokni, kesztyű, sapka-sál, és szerintem pulóver is, aztán még valamilyen kabát. A pulóver új gyapúból volt kötve, de az "aprósgok" több, mint valószínű bontottból. Mert ami már nem volt használható szvetternek-minek, azt kibontottuk, s abból kötöttük a zoknikat, kesztyűket.

És ezzel már a délutáni kötésnél is tartok. Ebéd után szépen behúzódtunk, és amíg villany nélkül látni lehetett, addig olvastunk. Amikor már nehezen, akkor az ablakpárkányon olvasott, aki éppen olvasni akart, mert, hogy tiszta legyen, villanyt nem gyújtottunk, csak amikor már tényleg nem lehetett látni.
Vagy kártyáztunk, gyerekekül. Amerikai heteseztünk. Lehel örökké csalt, és röhögött nagyokat rajtunk, hogy mindig veszítünk. Vagy kemszeztünk, azon sokat röhögtünk, időnként megtanultunk mindenféle orrcimpamozgatási technikákat, hogy majd tudjunk egymásnak jelezni. Szerintem ezt nyáron, otthon is csináltuk, hogy majd a téli kártyázás alatt túl tudjunk járni a többiek eszén. Én a kártyázásból többnyire csak arra emlékszem, hogy mindig veszítettem, és azzal vigasztaltak, hogy majd szerencsém lesz a szerelemben. :))

Bármennyire hosszú is legyen ez a bejegyzés, azt nem spórolhatom ki, hogy sokszor elvették a villanyt, olyankor egy petróleumlámpa köré gyűlve kötögettünk, de nem csak mi, hanem a falubeli asszonyok is: Diák  Zsuzsika néni, Dözsikománé (Nagymama emlegette így, Édesanyám Margit nénnyének emlegeti), Jánosi Gizella néni, Sípos Ilonka néni, s Szász Ilona néni. Talán még mások is, de én rájuk emlékszem inkább. Emese is sokszor beült hozzánk, emlékeim szerint Nagymamám tanította meg kötni Őt is. :)
Arról, hogy én hogyan tanultam meg kötni, ki tanított, egyáltalán nincsen emlékem, de hogy ott naphosszat kötőtű lógott a kezemben, arról igen. Aztán a kötésminták úgy néztek ki, hogy oda-odamértük a lábunkhoz a zoknit, hátunkhoz a pulóvert... mértékegység volt az arasz, az ujjnyi, kötésminták: sima, nádli, lustakötés, rizskása kötés, de kötöttünk nyolcasokat s kisebb-nagyobb kockákat is, és emlékszem egy pillangómintás babapulóverre is. :)

A csempekályhát, amit annyit emlegettem, akkor is oda kell gondolni, amikor éppen nem szólok róla, hiába na, ő is főszereplője a falusi télnek. A tűz ropog, az asszonyok kézimunkáznak, pletykálnak, viccelődnek, nagyokat röhögnek, s a léánykák kezében észrevétlenül dolgozni kezdenek a kötőtűk. (Azt hiszem így képzeli a Waldorf elmélet a tanulást. Utánzással tanulás a jelszó.)

S ha a kézimunkánál tartunk, akkor szövőszék. Télen az is mindig be volt üzemelve, olyan talán nem is volt, hogy Nagymama ne szőjjön éppen valamit. Különös esetben, ha valamiért nem szőtt, akkor egészen biztosan a paplanvarró keret volt beállítva a szoba közepébe. Amikor Nagymama kiment állatot rendezni, akkor mi egész biztos belészőttünk a szövésbe, belevarrtunk a paplanba. Egy darabig mindig észrevette, egy idő után azonban nem, vagy csak nem mondta... én az öregedéssel hoztam összefüggésbe ezt a dolgot. :)

Este pedig egymásnak vetettük a hátunkat-talpunkat, hogy hamarabb melegedjék a paplanalatt, hallgattuk a tüzet, sőt néztük is, mert a kis ajtócska melletti résen kivetődött a fény a szoba falára... Erre aludtunk el. :)
Ha kimaradt volna egy tél, erősen szomorúak lettünk volna. Nem vártuk novemberben a tavaszt és karácsony után nem volt elegünk a télből. A falusi ember márciusban kezdte várni a tavaszt, de tudta, hogy "április még csaló". Úgy tartották, hogy "jó télnek jó nyara", ezért valahogy el is várták, hogy nagy tél legyen.

S a forgalom... volt akkor is gond, csak nem vették az emberek tragikusan. A reggeli kávézásokkor, amikor az időjárást osztották, az is terítékre került, hogy fel tudott-e jönni a tejesautó, a busz, a postakocsi. A többiek el sem indultak otthonról!... Pedig DEEE!!! A lovasszán! Hát az is elsíklott néha az úton, mi meg bámultuk, és hasonlónak képzeltük a Mikulás utazóalkalmatosságát.

Nyugalom volt, csend és béke. Emlékszem egyszer, hogy édesanyám nem tudott hazamenni Medgyesre édesapámhoz szilveszterezni. Úgy indult, hogy csak minket visz el Nagyihoz, de közben éjszaka akkorát havazott, hogy akkor még a tejesautó sem jött, nemhogy a busz. Akkor lementünk Vass Gyuri bácsiékhoz, (szegényt Isten nyugtassa, hallom, hogy nemrégiben eltávozott közülünk), ott megkurblizták a telefont, az etédi központos néninek bediktálták a számot, ő majd létrehozta Medgyessel a kapcsolatot, s valahogy elértük Édesapámat, kívántunk Neki boldog új évet, találkozunk, ha olvad annyit a hó, hogy el tud járni a busz.

A Szilveszter éjszakák annyiban különböztek a többitől, hogy nem feküdtünk le rendes időben, hanem megvártuk az éjfélt, akkor felöltöztünk, kimentünk a ház elé, meghallgattuk az éjféli harangot, és annak méltósága mellett elengedtük az óévet, fogadtuk az újat. Bejöttünk harangszó után, ettünk töltöttkáposztát, kalácsot, ittunk málnaszörpöt, s akkor szépen lefeküdtünk. Másnap a gyerekekkel még elnézőbbek voltak, ami a felkelést illeti. :)

Hát valahogy így emlékszem a Martonosban töltött telekre. Gondolom, hogy ma éjszaka is ugyanúgy fog szólni a harang, mint ahogy a lelki füleim emlékeznek rá. És ezzel kívánok is mindenkinek egy nagyon boldog, nyugis, békés, szeretetteljes új évet! (Pedig nagyon nagyon sokminden kimaradt még innen. :) )