Crosul de noapte, ami idén nem is a futásról szólt ❤

 Amikor beiratkoztam a november 15-i Crosul de noapte nevű futóversenyre, akkor még nem tudtam, hogy a nov. 8-ai délutáni iskolai programot át fogják tenni nov. 15-re. Aggasztott a dolog. Hogy fogok tudni futni egy extra-hosszú munkanap után?

Eljött ez a nap, tényleg hosszú volt, és fárasztó. Sajnos egy tragikus halálesetről is hírt kaptam közben: volt osztálytársam férje… fiatal... 2 kisgyerek... hosszú betegség… sok szenvedés… Az elmúlt időszakban nagyon sok volt a rossz hír, jó volna végre szüneteltetni a rossz hírek sorát, gondoltam.

Eldöntöttem, hogy vízszintesbe dobom magam egy szűk órára indulás előtt. És éppen vízszintesben henyéltem, amikor csengett a telefon: Jóskatata, a húgom apósa hirtelen és váratlanul… 70 éves volt… ilyen-olyan problémácskákkal, de nem ennyire…

Arra gondoltam ekkor, hogy én amúgy is írtó fáradt vagyok, összezavarodott, frusztrált, lenyomott… nem, már futni sem akarok. Itthon maradok s kész. Majd odaírják a nevem mellé, h nem jelent meg, vagy írjanak amit akarnak, nem érdekel…

Néhány perc után pedig azt gondoltam, ha így lefekszem, úgyis csak hánykolódok, az élet dolgain rágódok, esetleg perelek a Fennvalóval… aludni úgysem fogok tudni… akkor már inkább futkosok egyet a friss levegőn. Tibi, a mindenben segítőm, eljött velem, elvitt autóval, vigyázott a kabátomra, drukkolt minden körben két helyen. (5 kört kellett szaladni).

Kicsit hamar érkeztünk, még a 4 km-sek futottak, én a 10-esre iratkoztam, minket 9:40-kor indítottak. 1-2 fok lehetett, több nem, vagy nem sokkal. Az indulás előtti percekben mondtam Tibinek: ezt a futást Jóska tatának ajánlom. Rá fogok gondolni.

Aztán eljött a start. Jóska tatára gondoltam. Gondoltam a vicceire, néhány elég meghökkentő vicce is volt. Gondoltam a meséire, amit a gyerekek eleinte vakon hittek, aztán ahogy nőttek, úgy kezdtek kételkedni bennük, a végén már volt, amelyiken huncutul szórakoztak. Gondoltam Zalánra, a sógoromra és gondoltam Gabi mamára, az ők fájdalmuk a legnagyobb. Aztán gondoltam az unokaöcséimre, a Jóska tata unokáira, a három gyönyörű fiúra. Biztosan fog nekik hiányozni a Küküllőre járás a nagytatájukkal, a favágás, a viccelődések és egyéb közös tevékenységek. Arra is gondoltam, milyen szerencse, hogy legalább ezt az őszi vakációt két hete együtt tudták tölteni, ez azért olyan jó. Közben a körök fogytak, 5 kört kellett szaladni a Sétatéren. Nem figyeltem sem a pulzusomat, sem a pace-emet, mert minden gondolatomat Jóska tata és a család töltötte ki. Így aztán jól meglepődtem, amikor kiderült: ma este megdöntöttem a személyes rekordomat. Nagyon szép érmet kaptam, erről is mindig Jóska tata fog eszembe jutni.

Ég veled, Jóska tata, pihenj békében! ❤

Személyes rekord

Az a szép érem

KyReka-Lanelka koporodukció

 Nem tudom hová tehetném ezt a kötésmintát, kicsit gondolkoztam, s úgy gondoltam, hogy itt lesz a legjobb helyen. A sztorit hosszan írom le, de csak a "kötősöknek" lesz igazán érdekes. Másnak sem tilos, de aztán ne panaszkodjon senki, én szóltam. :)

Hogyan készült ez a ruha:

1.Tavaly nyáron elmentem LanelkaKingához és megbeszéltem vele, h mit akarok. Választottunk egy szép anyagot, ezt ő tudja elmondani, hogy pontosan milyen anyag, valami len dolog és szép színű. Kértem is egy néhány négyzetcentis darabot a kiválasztott anyagból, h tudjak azzal menni a fonalboltba.

2. A fent említett darabkával elmentem az Irika boltba a Buna Ziua úton, s ott, szokásomhoz hűen eltöltöttem vagy egy órát. Online is van, ha kíváncsi vagy erre a csoda-boltra: irika.ro Kiválasztottam egy Lana Gatto fonalat és vettem 100 gr-ot, úgy gondoltam, hogy ez elég lesz. (Múlt7en még a VII.-es matek könyvben könyvjelzősködött ennek a fonalnak a cimkéje, de most persze nem találom.)

3. Nekifogtam kötni, de megfájdult a nyakam, napokig nem tudtam majdnem semmi ülőmunkát csinálni, így aztán abbahagytam a dolgot és idén tavaszig elő sem vettem.

4. Idén tavasszal aztán gondoltam, h mégiscsak össze kellene hozni ezt a projektet. Érdeklődtem Kingánál, van-e még olyan anyagja, vagy azóta már elfogyott végleg? Szerencsére volt.

5. Rájöttem, h túl nagy, túl formátlan amit eddig csináltam, ezért kibontottam egészen, kezdtem nulláról.

6. -ez a rész azoknak szól, akik szeretnének hasonlót kötni. :)

Ahogy elkezdtem kötni, jöttek a cicusok is rögtön.

212 szemet szedtem fel és kötöttem 4 sor lustakötést. Majd elosztottam 4 részre a szemeket (53 szem *4) és fogtam az első 53-at, kötöttem belőle rombuszt így: színén sima, középső 3 szemet egybe vettem úgy, hogy a középső szem legyen elől. A fonákja sort csak szimplán lekötöttem fordított szemekkel. Ezt addig ismételgettem, míg egyetlen szem maradt a tűn, azon áthúztam a fonalat és elvágtam. 

Az első rombusz

Vettem most a második 53 szemet, abból is hasonlóan készítettem egy rombuszt, majd a 3dik és 4dik 53 szemből is. Ezután felszedtem az egyik rombusz hegyétől a bal oldalán 26 szemet, a két rombusz közül is egyet, majd a mellette lévő rombusz oldaláról még 26-t, egészen a csúcsáig (26+1+26 =ez is 53). Akkor ide is készítettem egy rombuszt, majd még 3-t. 

A felső sor 4 rombusza közül kiválasztottam, h melyik kettő legyen a "hátsó", azokra kötött pántot készítettem. A másik kettő lett az "első" fele a ruhának, azokra 1-1 függönykarikát varrtam.

Amikor ez mind készen lett (összesen 8 rombusz), felpróbáltam alaposan és túl rövidnek ítéltem meg, ezért felszedtem az alján a szemeket, mind a 212-t és kötöttem még néhány sort lefelé. Hogy a cikk-cakk megmaradjon, ezért a "völgyekben" apasztottam 6 szemet (3-t a középtől egyik felén s 3-t a másik felén), míg a "dombokon" szaporítottam 6 szemet, (ott is középtől egyik felén is 3-t, másik felén is 3-t.)

Elkészült a kötött rész.

7. Amikor ez mind megvolt, akkor elvittem a Lanelka műhelybe a műalkotást, Lujzi rögtön fel is próbálta, jól állt neki.

A csinos Lujzi felpróbálta.

Ott Kinga és Hajni nagy szakértelemmel tanakodtak egy darabig, feltettek néhány kérdést, majd megígérték, hogy majd hívnak próbálni.

8. Volt valamikor egy próba, amikor még levágattam valamennyit az aljából. A lányok szerencsére nem haragudtak, hanem néhány nap múlva szóltak, h mehetek a ruhámért. Mentem.

Azt hiszem, a pántokat mégiscsak át kellene valahogy variálnom... vagy valami.

Amikor konfirmáltam

 Nem vagyok nagy Bibla-olvasó, de úgy adódott, hogy a napokban kezembe került a Bibliám. És ahogy felütöttem a fedelét, megakadt a szemem a dedikáláson, azon belül a dátumon.

Jé, 33 évvel ezelőtt szintén március 24-re esett virágvasárnap! Ez a Bibliát ugyanis ajándékba kaptam a papbácsitól, éppen konfirmációi ajándék.

Mutatom is:

 

Tehát ezelőtt pontosan egy harmad évszázaddal, 1991 március 24-én konfirmáltam. Nem sokra emlékszem, de amire igen, az olyan fennkölt, magasztos emlék. A Medgyesi Unitárius Templomban haton konfirmáltunk abban az évben. Csak Kovács Melindára emlékszem, a többi négyről sajnos nem tudom már, hogy kik voltak. A lelkész akkoriban Kiss Karcsi bácsi volt, életem egyik meghatározó papbácsija. Nem volt egy laza, jópofáskodó ember, inkább amolyan régivágásúnak nevezném. Kátéórákról nagyon kevés konkrét emlékem van, de az órák hangulatát most is fel tudom idézni. Most is kellemes érzés, szeretettel gondolok rá.

Emlékeim szerint a konfirmációi istentiszteleten az volt a kiválasztott ige: “Ti vagytok a földnek sója, Ti vagytok a világ világossága.”  - én így emlékeztem, de ma rákerestem és nem egészen így van, hanem:  “Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthetitek el a hegyen épített várost. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és  fényeljék mindazoknak, akik a házban Vannak. Úgy fényeljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dícsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté evangéliuma, 5. rész, 13-16)

Nem egy ismeretlen rész, biztosan más konfirmáláson is választották már ezt, de hogy milyen  jó volt a prédikáció hatására arra gondolni, hogy értékes vagyok és én is világíthatok jó cselekdetekkel... Fennkölt volt na, 13 éves voltam és roppant megilletődött és büszke.

Hogy fénykép készült-e ott, ki emlékszik már? Nem volt ekkora fotózkodó világ, az biztos. De fotó nélkül is emlékszem, hogy otthon ebédeltünk, a Gura Câmpului negyedi kicsi blokklakásunkban, nem volt nagy felhajtás, a szűk családon kívül “csak” a nagymamáim voltak ott és a szüleim testvérei, természetesen mindenki családostól, sorolom:

• ·        Mamuka Sárosról és
• ·        Nagymama Martonosból.
• ·        Dícsőből Imre bátyámék 4-en,
• ·        Udvarhelyről sokan: előszöris Anikó nénnye, keresztanyám (ő már hamarabb jött, mert édesanyámmal ketten ők süttek-főztek meg mindent a nagy alkalomra)
• ·        Pista bátyámék mind az öten,
• ·        Jancsi bátyámék is 4-en és
• ·        Sanyi bátyámék, szintén 4-en.
• ·        Vásárhelyről eljött Feri bátyám, ha jól emlékszem másodmagával, 
• ·        és Kolozsvárról Jóska bátyámék 3-an.

 

Na ez volt akkoriban a nem túl tágas családunk, ha jól számolom négyünkön kívül alig 26-an. Mindenesetre mind ott kajáltunk a 3 szobás, nem túl tágas blokklakásunkban, a Tomis utcában, a Gura Câmpului-ban.

Mire emlékszem még: életemben először lett pénzem, mert kaptam ajándékot a rokonaimtól. Persze nem mindenki pénzt hozott. Anikó keresztanyámtól egy szép karórát kaptam. Kicsi hatszögű lapja volt, 2 csinos mánussal és vékony fekete bőrszíjjal. Az volt aztán az órám még fiatal tanár koromban is. Mikor elromlott, még őrizgettem emlékül, aztán valamelyik költözésnél elbúcsúztam tőle. De nem fogom elfelejteni soha.

Nagy jelenet volt, amikor Nagymama megérkezett Martonosból, három gyönyörű új, szőttes (természetesen saját szövésű) abrosszal a kezében lépegetett fel a második emeletre a lépcsőkön, úgy hozta a szőtteseket, mint valami szent ereklyét. Nem is adta a kezembe, nekem csak megmutatta, hanem édesanyámra bízott kettőt: a Rékáé és a Borókáé. A harmadik az Andié volt. Valamelyik fia a sok közül ugratta, hogy “de édösanyám, ma csak Réka konfirmál, a kicsik nem”. Mire az volt a válasz: “jól van fiam, ki tudja, élök-e még akkor, s ez lögyön mög.”

Egész pontosan EZ az az abrosz.

Valami sztori is élt azután, vihogtunk is rajta sokat Csannával és Anikóval, most mégsem jut egészen pontosan eszembe. Megettük a díszebédet, s folyt a hehe-haha, nagy hangos dumálás Pipás módra, s egyszer Pista bátyám azt mondja, hogy olyan finom volt az a második, hozzanak még, együnk! Csanna s Anikó pontosan tudták, h elfogyott minden kaja, amit aznap ebédre szántak. Szerencsére elő volt készítve… vacsorára vagy másnapra (mindenre én sem emlékezhetek) a töltött káposzta, s azt szolgálták fel, közben sürögtek s forogtak délután, hogy mire újra enni kell, újra legyen kaja. (1991 tavaszán bizony még nem úgy volt, hogy leszaladok a sarki boltba, kellett oda kreativitás bőven.)

Na, ilyenekre emlékszem a saját konfirmálásomról, és bár nagyon, nagyon, nagyon megfogyatkoztunk azóta… jól esett most újragondolni a nagymamáimat, nagybátyáimat, keresztanyámat, édesanyámat akkori fiatalon, és azt a szeretetet és biztonságot, ami minket körülvett abban a kis- és nagycsaládban.

33 év pontosan egy harmada egy évszázadnak.

Régi történet, új kezdet

 Remegtem a boldogságtól és a meghatottságtól azon a gyönyörű őszi napon, amikor a 18 éve pihenő osztováta alkatrészeit kihúztam a szoba sarkából. Ez nem EGY osztováta, hanem AZ osztováta. Nagytatám készítette nagymamámnak. Ha nem akartam volna szőni soha életemben, akkor is nagyra értékelném ezt a darabot, de hát még így, hogy a szövésre készültem.

az a gyönyörű őszi nap

Míg még itt vagyunk a szoba sarkában, hadd tegyek említést arról is, hogy micsoda körültekintéssel volt összepakolva itt minden. Itt Anikó nénnyémet és Sipos Ilonka nénit illeti a dícséret. Azóta már nekik sem tudom megköszönni. Egy zsákban a szövőszék alkaltrészei, másik zsákban nyüstök, bordák és csépök. Amikor néhány héttel később alaposan megszámoltam mindönt, hát 25 darab nádbordát és még 3 fémöt találtam, nyüsből pedig 8 párral. A képletbe nem volt beleszámolva az egér, aki néhány nyüstöt keresztülrágott. Másokat pedig az idő foga. Mindenesetre kiteregettem 2 jobbacska párat a nyárikonyhába szellőzni, vajon fogom-e tudni használni ezeket? Ez és még ezek kérdés vár válaszra, míg kiderül, hogy fogunk-e tudni szőni?

munkára készülő nyüstök

Hogy mi történt eddig? 

Nyáron elmentem a Kallós Zoltán Alapítvány kézműves táborába megtanulni, vagy újratanulni a szövés tudományát. Rájöttem, hogy mindent tudok, csak át kellett ismételni és bátorságot kellett gyűjteni hozzá. Ezután Sárosra szállítottuk a szövőszéket. (Firtosmartonos, Magyarsáros: két szép unitárius falu. Érdekesség: mindkettőnek Pákei Lajos tervei szerint épített gyönyörű temploma van! <3 ) S most, hogy a következő két hónapban sokat leszünk Sároson, úgy beszéltük meg Borókával, a húgommal, hogy megpróbáljuk felvetni, s elindítani a szövést rajta.

Így utazott...

Összeszereltük az alkatrészeket. Meglepődtünk, hogy ilyen kicsi? Gyermekkorunkból úgy emlékeztünk, hogy ez egy hatalmas valami. :)

A "kicsike"

A történetnek vannak szomorú részei is. Az idő megevett olyan fontos dolgokat, mint a vetőszög. Nagymama a pincében tartotta, mindig ott vetett fel. Na hát vetőszög nélkül felvetni nem lehet. De volt a válaszúti táborban egy másik kolozsvári hölgy, akinek, láss csodát, itthon Kolozsváron van egy ósdi vetőszöge. Felajánloatta, hogy menjek el hozzá és ott megcsináljuk a felvetésemet. Itt is hála Neked Kata, köszönöm a lehetőséget és a finom teát is :)

szegény... még körhintáztunk
is rajta a pincében,
amikor Nagymama nem látta

így néz ki a felvetés kalácsolva (ez egy kalács)

őszies színek

Kata vetőszöge elég régi, meghaljott,
mint a karácsonyfa februárban,
de jó szolgálatot tett,
hálás vagyok neki <3
Ja és a cica:
minden normális szövő asszonynak
van legalább egy macskája! ;)

Ó, a kalácsom <3

A fonalakat másodkézből vásároltam. Hogy a matringok letekerése gyorsabban haladjon, hát szükség lett volna egy tekerőlevélre, de a martonosi tekerőlevél egyszerűen nem került elő. Nyoma veszett. Na de azt "szereztünk" egyet kölcsönbe a sárosi asszonyoktól. 

a sárosi tekerőlevél

Ne mondjátok el senkinek, de nem fogadtam meg senki tanácsát, talán lehetnék kevésbé nagyképű. Mindenki azt javasolta, hogy kezdjek rongyszőnyeggel. Vastag felvetőszál kell hozzá, könnyebb kezelni. Hát de én eldöntöttem, h nem vagyok kezdő és vékony AIDA fonalat vetettem fel, 500 szálat. Tapasztalt szövők erősen csodálkoztak ezen, hogy én aidával akarok kezdeni, de... ejsze nem kellene ennyire magabiztos és nagyképű legyek, mert ezek a vékony szálak... hm... sokan vannak és kuszálódnak össze. 

...kuszálódnak össze...

Szóval valószínűleg igaza volt mindenkinek, aki a rongyszőnyeg kezdést ajángatta, ezt már tudom. De már késő bánat, az 500 szál félig már fel van húzva a hátsó hasajóra. Nem kell megijedni, a hasajó az egy rúd, amire felcsavarják a fővetött szálakot.

a hátsó hasajó

Mondja a férjem, hogy amikor a szövésről beszélek, akkor instant átmegyek martonosi tájszólásba. Megfigyeltem, hogy igaza van. Ma is azt mondtam Borónak, hogy "főmönyök a padlásra, s lehozom a csépököt". De hát erről csak így lehet beszélni, talán néhány olvasóm megérti ezt a jelenséget. :)

Azért van csak félig felhúzva a hasajóra az az 500 szál, mert ennyi idő volt. Azt hittük elég lesz 2 óra, hát nem volt elég.

A mai munkánk

És mi van még hátra amíg mi szőni kezdünk? Hát rengeteg minden: Előszöris meg kell küzdjünk a felvetőszálak maradék 1/3-ával, mert erőst kezdtek gobancolódni. Azután nézzük meg, hogy a nyüstök megfelelnek-e a célnak, s ha igen, akkor fogdossuk bé a nyüstbe. (igen, mind az 500 szálat) Ha a nyüst nem jó, akkor 1-2 hét ugrás következik, mert akkor meg kell várjam míg valaki nekem megköti az új nyüstöt s elküldi futárral, vagy valahogy el is kell jusson hozzánkig. Na de reménykedjünk, hogy használhatóak lesznek a nagymamájéi.

Azután bé kell fűzzük a bordába. (igen, újra mind az 500 szálat).

Ha ezekkel mind megvagyunk, akkor ki kell találjuk, hogy mivel helyettesítsük a ponkostort, mert azt a válsznat totál szétrágták az egerek. Az kendervászon szokott lenni, hátha egy régi törülközőt beáldozunk, s akkor meg van oldva. Aztán rá kell jönnünk még arra, hogy hogyan kell az 500 szálat tincsenként valahogy odakötözni ehhez a ponkostorhoz?

Mikor ezekkel mind megvagyunk, akkor kezdődhet maga a szövés.

Csakhogy még nem tudom mivel fogunk csőrölni, s mire?... Amivel Nagymama csőrölt... hát azzal nem fogunk, mert az is tönkrement sajnos...

vannak, amik nem bírták ki ezt a hosszú várakozós időt

És persze kiderülhet még azután is, hogy a felvetőszálakat befőztük, hogy nem jó a nyüst vagy a borda, akkor ki kell húzni és másikba fűzni... háááá... ha ez most sikerül... maga lesz a megtestesült csoda! De hát addig mind csináljuk, ameddig sikerül, ameddig meglösz valahogy. 

így várja az osztováta a hétvégét

KMN23: Mándoki, Kondor és a szilvásgombóc esete

Mindenekelőtt gratulálni szeretnék Fall Sándornak a Mándoki koncertes cikkéhez. Olyan beszámolót írt, hogy azt hiszem Lénárd Laci is elismerően bólogatna, ha olvashatná szegény.

Egy példával tudnám szemléltetni a kolozsváriak, kolozsvári magyarok és Mándoki úr történetét.

Fotó a  KMN facebook oldaláról

Példabeszédem alapgondolatát Kondor szolgáltatja, becsületes nevén Varga András. Igazi multikulti erdélyi figura volt, flottul beszélt három nyelven: magyarul, cigányul, románul. Magyarsárosi cigány ember volt ez a Kondor - Isten nyugtassa, hogy emlegetem. Mielőtt bárki is rám szökne, ő cigánynak vallotta magát, kijavított volna, ha bármi más nemzetiséget rá merek fogni. Bükszén vallotta. Nem akármilyen átlagember volt! A medgyesi Gaz Metanhoz tartozó Conducte Magistrale-nál dolgozott, legtöbbször sáncot ástak testvérével, Gyorgyival. Történt a ’75-’80-as évek tájékán, hogy elvitték őket munka ügyben Libanonba. (Nem írtam el. Igen, akkor, amikor senki ki nem tehette a lábát külföldre!) Meg nem mondom, hogy ott mennyi időt töltöttek, de ami egészen biztos: onnan Kondor egy arany foggal a szájában érkezett haza. Sok sztorit mesélt a távolban töltött életükről, egyik emlékezetes, ami még halála után is szájról-szájra terjed a faluban: mivel nem találtak ott semmiféle alkoholt, ezért narancsból pálinkát főztek. Kimostak egy 200 literes benzines tartályt, megszedték hullás-naranccsal, s valami primitív módszerekkel pálinkát főztek belőle.

Kondor, annak ellenére, hogy ilyen menő helyeken járt és dolgozott, soha nem élt anyagi biztonságban. Előfordult például, hogy egy reggel 9 óra tájban, éppen az udvaron készültünk reggelizni, amikor a kapunk előtt hatalmasat sóhajtott és roppant elégedettséggel konstatálta: Varga András felmászott a hegyre! Mindenesetre egy cigánybál után reggel 9 órakor ez nagy teljesítmény volt számára! (Aki járt nálunk Sároson, az tudja: azt a jó nagy dombot megmászva, éppen a mi kapunk elé érkezik az ember.)

Nyugdíjas korában eljárt napszámba. Egy szép napon a mi mezőnkön kaszáltak az akkor kamasz unokáival (fontosnak tartotta, hogy a fiatalokat megtanítsa kaszálni!), és az átdolgozott nap után megérkeztek hozzánk ebédelni. Édesanyám rendesen készült, főzött egy kiadós levest, amitől jól lehet lakni egy kaszásnak is, másodiknak pedig szilvás gombócot készített, méghozzá rengeteget és irtó finomakat, gondolta, hogy Kondor kamasz-unokáit is motiválja. Mikor aztán a leves után a szilvásgombócra került a sor, akkor a fiatalok gyúrták a gombócokat egyiket a másik után, de Kondor csak kettőt vett. Ímmel-ámmal megette, aztán édesanyámhoz fordult, és elszivarozott, rekedt hangján (most is itt cseng a fülemben) jelentőségteljesen azt mondta: Hát, tanárné, hallgasson ide! A cigánynak nem kell galuska. A cigánynak tudja mi kell? Fuszulyka, káposzta, vagy pityóka!

Vicc ide, vicc oda, jó kérdés, hogy milyen koncertet kell/érdemes/vár el a közönség/kinek szól egyáltalán… szervezni a KMN záróeseményére?

Üvölthettük valamelyik nap a kölyködvoltamot, üvöltöttük is, annak ellenére, hogy kicsit szégyelltük magunkat, amiért ott vagyunk annak a Pataki Attilának a koncertjén, aki elég nagy blődségeket nyilatkozgat mostanában, s mindennek a tetejében, már az éneklés is nehezen megy szegénynek. De jólesett a koncert, s szétnézve magam körül láttam, hogy jól esett a monostori kilencedik emeletről érkezőknek is és elég sokmindenkinek. De most komolyan, záróeseménynek elég lett volna ez nekünk?

Hasonlóan egy másik napon a rock legendái is eljátszották a slágereiket, persze csak a kötelező új-számok szett után, amit kicsit untunk az elején. Abba is beleüvöltöttünk ezt-azt, pl hogy mindhalálig rock’n’roll. A kérdésem ugyanaz: záróeseménynek elég lett volna ez nekünk?

A balra a második ajtóról jut eszembe: olyan záróeseményt akarunk, amit Lukács Laci… khm… konferál?... Khm… (Megj: szeretem Lukács Lacit és a zenéjét, annyiszor nézem meg élőben, ahányszor csak sikerül. Láttam a Vibe fesztiváltól Balantonvilágosig elég sok helyen, még Codespring szülinapi bulin is.)

Talán egyetért velem a kedves olvasó abban, hogy valami nagy, valami extra kell a zárónapra.

Úgy érzem, hogy Mándokinak csak az a bűne, hogy aznap a legtöbben bulizni szerettek volna, nem kulturálódni. Erre volt is alternatíva, a LetShow ugyanis valóban orcátlan bulit csinált a Bánffyban, éppen egy időben Mándoki bácsiékkal. Átmentem két szám erejéig (találkám volt a fiammal), és kicsit irigykedtem is az ottani hangulatra, de hamar meggyőztem magam, hogy retró bulit még találok Kolozsváron máskor is, vagy más magyarnapokon is, de ilyen kaliberű zenekart és ilyen minőségű kultúrát egészen ritkán. És nem, nem zárnám őket az Opera épületébe! Semmilyen épületbe nem zárnám be őket. Egy ilyen műalkotásnak csakis egy grandiózus szabadtéri helyszínen kell megszólalnia, esetleg valami aréna-szerű… mindenesetre nagy, méltóságteljes hely kell neki. Máshol egyszerűen nem működne. A szervezőknek esetleg azt lehetne felróni, hogy nem készítették fel eléggé a közönséget arra, hogy mire számíthatnak. De hogy a Világot elhozták Kolozsvár Főterére, az mindenképpen nagyszerű, dicséretet, tapsot érdemel. (Mindenesetre jövő KMN-ig jó lenne hozzálátni valami állóképesség-fejlesztő edzéshez!)

De tudjátok mit? Sok a duma, befejezem. Ezzel itt: kell a fuszulyka/káposzta is, és kell a szilvás gombóc is! Kell az önfeledt buli is, és kell a minőségi kultúra is. Mert a sok SMS és e-mail között nagyon jól tud esni néha egy-egy kézzel írott levél.

A válaszúti szövőtáborról

 Aki ismerte nagymamámat, „Pipás” Jolán nénit Firtosmartonosban, annak nem kell bemutatni, a többieknek írom: nagy szövőmester volt. Nem, nem olyan rongyszőnyeget szövögető nénike, hanem olyan szövőmester, aki komplikált mintákat tudott kihozni stikás nyüstbefűzésekkel. Igazi nagy szövőmester!

(De nem csak ennyi, mindennek mestere volt, ami fonal, ami textil, ami kézimunka. Tudott hímezni, szabni, varrni, paplant varrni, kötni hihetetlen mintákat, horgolni, bogozni, és még ki tudja miket nem, de most kimondottan a szövésről szeretnék írni.)

Még kislány koromban sokszor odaültetett, hogy segítsek neki. Először minden egyes felvetett szálat be kellett adogatni neki, amíg a nyüstbe befogdosta, azután a bordába fűzni kellett segíteni. Tudniillik a szövőszék felvetése, a szövés beindítása nem egyemberes meló. Mindig csodáltam, ahogy azt a millió szálat tette-vette, értette, hogy melyik honnan jön, merre megy és minden szál szót is fogad neki, olyan gyönyörűen illeszkedik mintába és alkot egy textilt a végén. Voltak részletek, amiket akkor megértettem, de soha nem láttam a folyamatot az első lépéstől az utolsóig, ez amolyan „bakancslistás” dolog volt, hogy egyszer majd odafigyelek és a folyamatot elejétől a végéig végigcsinálom mellette és majd tudni fogok mindent. Ne is mondjam, úgy alakult, hogy magával vitte a tudását. Ennek már sok sok éve, ám a szőhetnék soha nem halt ki belőlem, volt néha, hogy elhalványodott, máskor jobban előtört, de el nem múlik soha.

Tudtam erről a válaszúti kézműves táborról, amit a Kallós Zoltán Alapítvány szervez, legalább 10 éve készülök is, hogy beiratkozok és elmegyek a szövőtáborba. Idén végre sikerült!

Olyan jó volt nekünk ott egy hétig, hogy elmondani sem tudom. Már csak az is milyen volt, hogy elénk tették a kaját. Senki sem rinyált, hogy mi lesz az ebéd, hogy mikor lesz kész, hogy nem szereti, vagy hogy mittudommilyenbaja van. Csak a megfelelő órában eléd tolták a finom, házias kaját. Tiszta all inclusive! De ez még semmi!

Megérkezett Páll Etelka, ő volt a szövősök mestere ezen a héten. Megkérdezte, hogy ki miért jött ide, ki mit szeretne megtanulni, mire kíváncsi és úgy alakította, hogy mindenki kaphasson abból, amiért idejött. Hát így alakult, hogy egy csodálatos hangulatú szövős héten vettem részt. Mindent csináltunk: volt egy nyüstbe fogdosott felvetés egy szövőszéken, azt befőztük a bordába. Rögtön mintásat. Hiába volt „csak” két nyüst, voltak szimpla szálak, dupla szálak, meg kellett fejteni, hogy hol kell egy bordába 2 szálat fűzni, s hová csak egyet. Négyen koncentráltunk, de végre sikerült! Mikor azt hittük, hogy készen vagyunk, akkor következett az alázat és bebújtunk mind a szövőszék alá, megnéztük, hogy Etelka hogyan köti össze a nyüstöket a lábítókkal. 😊

Másik osztováta üres volt, de elő volt készítve egy felkalácsolt köteg szál. Azt felhúztuk a kompostorra. Másnap ezt be is fogdostuk nyüstbe, befűztük bordába. Érdekes volt a fogdosás. Leültem a nyüsttel szemben, és ahogy ránéztem, tudtam, hogy mit kell vele csinálni. Egyszerűen tudták a kezeim hogy kell megfogni, hogy kell belebővölni a szálakat. Jajj olyan jó volt, sikerélmény a javából. Persze Etelka folyamatosan rajtunk tartotta a szemét, hogy jól csináljuk-e? Másik három szövőszék fel volt vetve, azok 4 nyüstösök voltak, szebbnél szebb mintákkal befűzve. Egyik barackmagos, másik fenyőmintás… na de a harmadik… az nem is tudom milyen nevű minta volt, de arra olyan vékony szálak voltak felvetve, legalább 900 szál futott rajta.

És még csomó keret is. Mindenki csinált valamit. Volt aki szőtt, egyik kockásat, másik csíkosat, harmadik borzosat… a barackmagos már nem is volt nagy szám.

Nem győztünk gyönyörködni a saját és egymás munkáiban és fürdőzni a sikerélményben.

Mindegyre megállapítottuk, hogy „Ojjan jó nekünk! <3 „

Persze jó hangulat volt a többi műhelyekben is, volt ott nemezelős csapat, vesszőfonós csapat, bútorfestők, és hímzők meg varrók is. Én nem azt mondom, hogy máshol nem volt vidámság és jó hangulat, de én igazán sehová sem kívánkoztam 😊

Valamelyik nap felvetőszálat vett elő Etelka és a vetőfát beüzemeltük, csináltunk egy 5 singes felvetést, 140 szál. Otthagytuk a kalácsot egyik üres szövőszéken, mert ne is mondjam, hogy kettőt is leszőttünk a héten. A többieknél még van szőnivaló, hagytunk a következő táborozóknak is :D

Úgy érzem, a szövés is részem lesz ezután, mert hogy szőni kell, az már egészen biztos 😊

Végül itt egy képen mutatom, hogy miket szőttünk egy hét alatt, de a tudás, mint felvetés, nyüstbe fogdosás, bordába fűzés, stb… az sajnos nem fotózható.

UI: köszönet a kedves férjemnek, aki végiggürizte a hetet, ellátta a gyermekeit, mert enélkül ez a táborozás totál lehetetlen lett volna.

UI2: kamasz-száj:
-Na, hogy volt itthon apáddal s a húgaiddal?

-Hááát (vigyor), anya, lehet nem ezt akarod hallani, de nagyon jó volt!

Konfirmálás, a nagynéni szemével

Kicsit nagyobb márketinget kellene csinálni a #nagynéniségnek. Sorolják (többek közt a feministák is) a női szerepeket: feleség, anya, ilyen-olyan szakember... a lista hosszú, de a nagynéniséget valahogy mindig kifelejtik. Pedig a nagynéniség! Egy igazán szép és hálás szerep. Teljesen más mint az anyaság és teljesen más, mint a barátnők gyermekeivel kapcsolatban lenni. 

Valahogy az anyatigris akkor is éber, amikor a testvérünk gyermeke(i) van(nak) fókuszban. Az a bizonyos rózsaszín szemüveg, az aktíválódik ezeknél a gyerekeknél is. Akinek van unokaöccse/unokahúga, szeretném bíztatni, hogy vállaljon minél nagyobb  szerepet annak életében. Szerintem a gyermekeknek is szükségük van a nagynénjeikre és nagybácsijaikra. Ha lehetőséget adunk ennek a kapcsolatnak, akkor egy nagyon szép történet alakulhat ki belőle. Ha egy településen laksz az unokaöcséiddel és -húgaiddal, akkor talán több lehetőséged nyílik arra, hogy elhívd ebédelni bizonyos napokon, vele tölts néhány órát időnként, menjetek bábszínházba, moziba, parkba, játszótérre, mindegy is hogy hová. Fordulj feléje figyelemmel és ismerd meg! Ha pedig nem ugyanazon a településen éltek, akkor is találj rá lehetőséget: menjetek együtt nyaralni, vagy nemtom. Hívd meg egy hétre, vagy csinálj valamit. Ha nem kelted életre ezt a kapcsolatot, akkor egy nagyon értékes kapcsolatról és sok sok gyönyörű kalandról maradsz le. Kár lenne.

Erről már régebben is akartam írni, de eddig mégsem került rá a sor. Most az hozta újra témába ezt a gondolatot bennem, hogy éppen konfirmált Laca, a legidősebb unokaöcsém a magyarsárosi unitárius templomban. Ott ültem a büszkeségtől dagadva, a meghatódottságtól könnyezve, a gyönyörűségtől lenyűgözve. Itt ez a gyermek, akivel együtt töltöttük a nyarakat és vakációkat, sőt a 2020-as kovidos karantént is. Akit elég jól meg- és kiismertem, de főleg nagyon megszerettem az elmúlt évek alatt. Annyira szép volt ezen az ünnepen, elegáns, okos és ügyes, hogy azt már fokozni nem is tudnám.

A tök, ami meg van csütörödve; a cukorlopás; Max és Moritz; a vége-hossza nincs Rumini kötetek; a garázsból az a rém koszos-rusnya nagykabát; a félelmetesen zümmögő méhek és darazsak; a kitérdesedett tréninggatyák; a vaskapu előtti vetődések; a kitaposott virágok; a talpnyi távolságra ültetett krumplik; a szórakozott elszólások; a szó szerint értett kifejezések; a kikerülgetett tyúkszarok; a nagyváradi kis jelenet a magyarságismereti versenyről; az íjazások, minden egyes elveszett nyílvesszővel együtt; a szánkózások és hóemberépítések; a szottyantott tehéntúró... és még mi minden... mind ott voltak a templomban.

Nem is szaporítom tovább a szót, csak muszáj valahogy elmondjam, hogy mennyire szép és mennyire érzelemdús volt ez a konfirmálási ünnepély. Hála, nagy-nagy hála a nagynéniségért!