Egy ideje azért nem írok, mert sorrendben akarok pótolni. Hát nem tudom, h ebben a nagy lakásfelújítós-takarítós-költözős-sulikezdős-ovikezdős káoszban mikor lesz időm pótolni, úh fogom magam és egy mai történetet mesélek el.
Tibike nekilátott köveket dobálni. Kisebbeket, nagyobbakat, ami a keze ügyébe került csak megfogta és vigyorogva arrébdobta, én meg könyörögtem neki, h legyen szíves ne dobáljon, de persze dehogyis hallgat rám. (Régebben jó fiú volt bezzeg... csak azt remélem, h a dackorszak nem a kamaszkor végéig tart.)
Nos, a nagy kődobálás-vigyorgás közben bokán talált enegem egy apróbbacska kaviccsal. Nekem persze már nyakig elegem volt a dobálásból, elhatároztam, h "megtanítom én a fiamnak" a leckét. Tettem magam, h sírok, mert nagyon fáj a lábam. Erre kéremszépen Tibikém rettenetesen megijedt, elkezdett olyan lelkiből bömbölni, ahogy ő is csak igen ritkán szokott, és hüppögve mondta: Anyja, megvigasztallak! Olyan szívszaggató volt a jelenet, h már kezdtem megbánni... De azért hagytam, h megvigasztaljon, kértem puszit a lábamra, ahol a kő megütött (meglegyintett). Végül megvigasztaltam a fiacskámat, aki nehezen tért magához ez a sokk után...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése