A délutáni sétából mire jövünk fel, arra már biza sokszor besötétedik.
Tibike, a lépcsőkhöz érve a kapcsoló felé hadonászva mondja: illa, illa (jelen esetben villanyt jelent, de ebédkor pl. villát). Akkor felkapcsolom, ő leellenőrzi az égőt, h valóban kigyúlt-e a fény s akkor már indulhatunk fel a lépcsőkön, fel a negyedikre... Mondhatnám: hosszú út áll előttünk. Sosem mértem, de sztem 5 percnél több.
Régebben csak jöttünk és csak a lépcsőfokokra koncentráltunk, megkommentálta a hibákat, ahol a lépcsőfokból le van törve például egy-egy kis darab... Szóval minden feljövés (és lemenés is, nyilván, de most a felfelé útról van szó) egy nagy kaland volt... eddig is... de mostanában aztán...
Felfedezte az ügyes-okos fiam, hogy minden egyes emeletnél elénk áll az árnyékunk. Így tehát hosszabbodott a feljövési idő, ugyanis minden egyes emelet-fordulón(tehát 4szer egész út alatt) megállunk és megnézzük: édesanya árnyéka, Tibike árnyéka, ezen jó alaposan elelmélkedünk, aztán mehetünk a következő emeletre, a következő elénk álló árnyékhoz...
Egyszer a felfelé-úton utolért édesapa. Megállt Tibike mögött és mindenféle cseleket művelt az árnyékkal. integetett Tibike feje fölött, stb. Ez a fiúcskánkat nagyon szórakoztatta, de nem jött rá a logikára...
Nemrég egy este felült az ágyában és felfedezte, h "rombuszos" a keze. Ebben az ágyban pontosan 14 hónapja alszik, (azelőtt volt egy édes kicsi bölcsője) de erre csak most jött rá.
Rombuszos - mert ilyen utazó-ágya van, aminek az oldalai valamiyen hálószerű anyagból vannak. Nos, ahelyett, h aludjék a drága, csak ült fel s nézte-nézte a rombuszos kezét.
Valami azt súgja, h az árnyékok világának igazi felfedezése még ezután fog következni :)
2 megjegyzés :
Érdekes, hogy mennyi mindenre felfigyelnek ezek a kis emberkék... ma találtam rá a blogodra. Nagyon megtetszett, és a családod is nagyon aranyos, főleg a fiad :)
Köszi a bóko(ka)t :))
Megjegyzés küldése