Cím nélküli

Tibi tata a 60 éves szülinapi buliján, 2010-ben beszélt arról, hogy neki ez az utolsó nullában végződő éve, mert a 70 évet nem fogja megérni. Amikor elütni próbáltuk, hogy ugyan-ugyan, nem lehet azt előre tudni, akkor komollyá vált, elmondta, hogy neki olyan betegsége, sőt betegségei vannak, amivel nem lehet annyit élni.

Ekkor már 30 événél több ideje volt cukorbeteg (egyes típusú), és néhány éve már dialízisre járt, 3-szor hetente. Máskülönben ezt elképzelni is nehéz. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden második napod arról szól, hogy fél napig készülsz rá, utána fél napig ott vagy a „gépen”, aztán hazajösz, és ki kell pihenned, mert a szervezetet megdolgozza egy ilyen szűrés.

Azon a születésnapi családi összejövetelen hallottam először beszélni Őt a halálról. Nagyon jól emlékszem, hogy azt is ecsetelte, hogy úgy képzeli, hogy amikor majd meghal, a temetése lesz, akkor nagyon rossz idő lesz. Talán november, hideg ősz, aprószemű eső, köd. Hagyatkozott is erről-arról, mindenféléről esett szó. Kért olyant, amit be tudtunk tartani, s olyant is, amit sajnos nem.

Akkor mondta először, s utána még néhányszor, de semmiképpen sem sokszor, hogy ő fiatal korában úgy gondolta, hogy 68 évet fog élni, mert amit ki lehet élni s meg lehet élni, addig neki az meglesz, s öreg lenni nem akar. Ugyanezt mesélte idén májusban, az unokája elsőáldozási ünnepélyekor, hogy fiatal korában azt képzelte, hogy 68 évet élni neki elég lesz, de most, hogy vészesen közeledik, úgy érzi, hogy túl keveset kívánt. És kacagta, viccet csinált belőle. Ekkortájt töltötte be a 67 évet, és már nagyon rosszul volt. Zalán sógor jóvoltából elsőáldozáskor egy szép családi kép is készült, ekkor Tibi tata már nagyon beteg volt, az egész család izgult (talán rajta kívül – de az is lehet, hogy ő jól palástolta), hogy fogja bírni az utat Szentgyörgytől Kolozsvárig s vissza.

Az utóbbi években a cukorbetegség és a dialízis mellé májelégtelenség is társult, már nem csak veseszűrésre, hanem „csapolásra” is járnia kellett időnként. A helyzet egyre rosszabb lett, Tibi tata nehezen mozgott, sokat feküdt, probléma lett a szemével, a lábaival, az ízületeivel, a végén a gerincével is... Novemberben került kórházba... Karácsony előtt hunyta le szemeit. Már mozogni nem tudott, egy idő után nyelni sem... akkor elaludt... kint pedig hideg volt, apró szemű eső szitált és köd volt, hatalmas köd...

Kérem a jó Istent, fogadja be Tibi tatát a Mennyországba, s kérem az angyalokat, vigyázzanak rá, ha lehet ilyent kérni: jobban, mint másra, hiszen ő a földi életében bőven megkapta részét a szenvedésből!

Tibi tatáról amit föltétlen tudni kell, hogy 1978-ban alapító tagja volt a szentgyörgyi Old Boys kosárcsapatnak, és tagja maradt addig, ameddig bírta. Ezt a szó legszorosabb értelmében kell érteni. Még akkor is járt, amikor már dialízises beteg volt, és még addig is, ameddig 1-1 edzésen éppen egy picikét futni tudott a labda után. Éveken át részt vett a 6 város (Csík, Udvarhely, Szováta, Gyergyó, Régen, Szentgyörgy) által szervezett tornákon, ahol mindig előbbrevaló érték volt a barátság, a buli és a jó hangulat a bedobott kosarak számánál. Úgy érzem mondhatom: alapember volt ebben a kosaras mozgalomban. Ezt a kosarasságot nem lehetett észre-nem-venni annak, aki egyszer is belépett a lakásukba: telenes teli van érmekkel, zászlócskákkal, szobrocskákkal, kupákkal és oklevelekkel, majdnem minden díszlet a kosárlabdázást hirdeti.

Van egy aranyos történetem, amit semmiképpen, sohasoha nem szeretnék elfelejteni. Székelybácsis viccnek is elmenne, de ez nem vicc, ez nagyon is komoly történet, ami már-már hihetetlen. Mennyire igazi, bensőséges, harmónikus lehet a kapcsolat apa és fia között.

Tibi tata akkor került dialízisre, amikor első unokája a pocakomban volt. Jól emlékszem, november volt, amikor ő a nefrológián feküdt, mi pedig Tibivel hazajöttünk, s a kórházba is bementünk, hogy meglátogassuk. Kijött a kórteremből, és a folyosón beszélgettünk 4-en: anyós, após, Tibi s én.

Egyszercsak szól a Fiú (a férjem): Apja?, szemével a keze felé int, odanéznek, s a teste mellett lelógó bal kezén mutatja a kisujját. Az Apa erre kerekre nyitja szemeit, öröm ül ki rajta, nagy-nagy öröm, felemeli egyik kezét és 3 ujjat mutat rajta, akkor már kérdez a tekintete. A Fiú igent int, és örülnek, írtó boldogság kapja el őket pillanat alatt, egymás nyakába borulnak és egymás hátát veregetik, talán még könnyeznek is halványan, (az székely férfiaknál nyilvánosan többnyire elképzelhetetlen). Aztán elcsendesedünk, én kérdően-csodálkozva nézek a férjemre, ő azt üzeni a szemeivel: majd elmesélem, ne is próbáld megérteni.

Aztán a kórház udvarán megkaptam a magyarázatot: „Hát én mondtam Apjának, hogy az unoka fiú lesz. Erre ő, hogy a harmadik Kovács Tibor? Mondtam, hogy igen, és hát örültünk...”