(Ezt a bejegyzést már nagyon régóta írom-tákolom, most, h Zsuzsi már elhagyta a fél évet is, közzéteszem. Sokan vártátok, bocsi a késésért.)
Zsuzsi egy meglepetésbaba. Még meg sem született, s már egy csomó meglepetést hozott a családnak.
Előszöris, hogy beköltözött. Utána, hogy nem akart előbújni...
Augusztus 9-re, Apa szülinapjára volt kiírva. Aztán mintha nem tudná, h ő mikorra van kiírva, nyugodtan ücsörgött odabent a pocakban. A doki már szülésindítást emlegetett. Aztán Zsuzsi úgy gondolta, h mégis kijön jószántából. Szép napot választott: augusztus 20-dikát.
(Csomót röhögtünk, hogy van az a "bőcsködözős" mondás, hogy 3 gyermek az igazi: egy az anyának, egy az apának, egy a hazának. Nos nem tudom, h ki gondol a gyermek tervezése/várása/születése/pelenkázása/stb közben a hazára... de immár megvan nekünk az aug. 20-dikai babánk: "a hazának".
Jézusom, micsoda süket szöveg...)
Na, május végén leereszkedett a pocak, és mindenki reszketett, h nehogy koraszülés legyen. Egyébként Jutkánál is puhult a méhszáj, stb, aztán ő is kiülte az idejét. Aztán kíméltem magam mindentől: emelés, gyaloglás, stb. Másfél hónapot Sároson töltöttünk a gyerekekkel, ott volt Boró is az ő fiaival. Annyi-de-annyi édes jelenet, szöveg, minden volt, hogy nagyon sajnálom, h a blogírás elmaradt.
Aztán július végén visszajöttem, azzal a szöveggel, hogy a 38-dik hétben illik közel lenni a kórházhoz. Persze ha tudtam volna, hogy még 4 hét van... hát maradhattam volna nyugodtan. A gyerekeket elhztuk, majd egy hét itthonlét után Tibi visszavitte őket Sárosra és ott nyaraltak még két hetet. Boró, Csanna, Csapja és a négy gyerek. Ja és Attila-táti is, persze. :) Azt hittük, h ezalatt megszületik Zsuzsi, de nem így lett. Már nem bírtuk a gyerekeink nélkül, el akartuk hozni őket, de végül a nagyszülők hazahozták a gyerekeket. Kilencedike már el volt múlva. gondoltuk, h mostmár tényleg nem lehet sok hátra, így Csanna itt maradt, hogy ha én a kórházban leszek, hát Tibi ne legyen házhoz kötve a gyerekek miatt.
Megkezdődtek a Kolozsvári Magyar Napok és én minden rendezvényre rendületlenül eljártam, plusz fél éjszaka kocsmában üldögéltünk (Bulgakov teraszán és egyéb helyeken), hogy a megerőltetéstől és fáradságtól hátha végre beindul a szülés. De hát annak esze ágában sem volt elindulni.
Azon a héten kétszer is azt gondoltam, hogy beindul, mind a kétszer forró vízbe ültem, fürödni, és mind a kétszer meggondolta magát és megszűntek az összehúzódások.
Aztán vasárnapra, 19-ére eluntam a bulit. A Transilmania koncertre már nem mentem, oda csak a két Tibi ment. Azzal jött haza Tibi, h Baki üzente: várnak a Bulgakovban. Hát gondoltam, engem hiába várnak, mert nekem eszem ágában sincsen odamenni. És láss csodát, éjszaka végre történni kezdett valami.
Fél négy volt, amikor megébredtem és megállapítottam, h kb negyedóránként vannak méhösszehúzódások. Aztán volt erősebb és gyengébb fájás, és csak remélni mertem, h ebből szülés lesz, mert az előző két szülés nem így indult. Akkor az első fájás is majdnem olyan volt, mint az utolsó, a szemeim is szikráztak 1-1 méhösszehúzódáskor. Azokhoz képest most, harmadszor, azon elmélkedtem, hogy vajon ebből hogy lesz szülés?
Néha felkeltem, sétálgattam fel s alá a konyhában, aztán visszafeküdtem és örültem, h nem szűnik meg. Nem erősödött, csak éppenhogy nem szűnt meg. Hajnali hat óra után elkezdtem zuhanyozni, fürödni már nem mertem, nehogy megint leálljon :) hajat is mostam, s elhatároztam, h bemegyek a kórházba, hogy amire felébrednek a gyerekek már ne legyek itthon.
Fél 8 kürül indultunk, közben felhívtam a dokit, s mondtam, h ő még maradjon nyugodtan otthon, mert szerintem még nincsen közel a dolog, de én bemegyek. Persze nem hitt nekem és futott gyorsan. Persze, mert gondolta, hogy ha az első két szülésem vajúdással s mindennel 3 órát tartott, akkor, szerinte most nagyon kell sietni.
A szolgálatos doki megvizsgált, mondta, hogy 4 centis a tágulás, beutaltak, felvittek lifttel és kaptam egy külön kis szobácskát, itt egy személyesek a vajúdó szobák. Volt benne egy kedves fürdőkád is, de mosdtam, h haragban vagyok a forró vízzel, s nem próbáltam ki.
Persze mérték a szívhangot, a vérnyomásomat, ahogy szokták. És követték, hogy áll a tágulás. Nagyon nyugis volt minden, a fájások elég gyengék voltak, ritkák, de rendszeresek. Ám 10 percenkéntinél sűrűbbek nem akartak lenni. És már nem emlékszem a percekre, de az idő csak telt és telt és nagyon lassan lett még 1 és még 1 cm. Aztán kilyukasztották a burkot, és alkalmam lett megtapasztalni, hogy milyen, amikor elfolyik a magzatvíz, ugyebár eddig még soha nem folyt el.
Aztán errefel mi történt? Na mi? Elkezdtek a fájások még enyhébbek lenni és egyre ritkulni. Akkor a doki javasolta, hogy mégiscsak adna kis oxitocint. Eredetileg nem akartam. De beleegyeztem. Fel is tették a perfúziót. Na, akkor azt hittem, h belehalok. Egyik percről másikra lettek horror összehúzódások. És mondtam is, hogy: naaa, ezeket vártam, az eddigi szüléseim már startból így indultak. Igen ám, de... Feltették mégegyszer a szívhangmérő kütyüt, mégegyszer mérték a vérnyomásomat. Tudtam, hogy innen már hamar meglesz a baba. Igen ám, de alig cseppent pár csepp oxitocin, hirtelen "behipóztam", vagyis leesett a cukorszintem. Kiverta hideg verejték és remegett kezem-lábam. Még szólni sem volt időm, a doki felismerte, hogy mi történik és szólt a nőciknek, hogy vegyék le az oxitocint és tegyenek glukózt. No, valamennyi glükózt kapta, erőre kaptam, de a kitolás olyan gyorsan kezdődött, hogy nem volt idő visszatenni az oxit, szerintem el is felejtették.
Zsuzsi 11:07-kor született, 3545 gr-ot mértek és 54 cm-t. Kicsit elvitték, kb egy óra múlva hozták szopizni. Szopott is ügyesen, utána akkorát aludt, h egész nap csak aludt. Este 1o óra előtt ébredt, keresett, hatalmasra tátogatta a kis szájacskáját és mindenfelé forgatta a fejét. Egyik szemét kinyitotta, szétnézett, majd kinyitotta a másik szemét is, és úgy nézett körül, h a 2 szemével 2 külön irányba. Nagyon vicces volt. Igyekeztem mellra tenni, h ne bosszantsam fel... Ügyes volt és hámm, könyenn bekapta. Ahogy rácuppan, hát hallom A Magyar Himnusz Akkordjait felcsendülni!..
Hallgatózok, aztán lebeszélem magam, hogy egész biztosan hallucinálok. Aztán eszembe jut: ááá, dehogy, 'sze ma augusztus 20, a főtéren most van a buli, tűzijáték, s minden, onnan hallatszik. S akkor nekem, "a nagy hazafinak", lefolytak kétfelől a könnyeim.
A Zsuzsi ágyára 2 cédula volt kitéve az a 3 nap alatt, amíg bent laktunk: egyik a szokásos neve, anyja neve, születési adatok, stb. Másikon az állt, piros pixszel firkantva:
"Exclusiv la san". Ezt mindenki be is tartotta, így történt, hogy Zsuzsi megúszott mindenféle fölösleges akármit, amit bele szoptak tömni az újszülöttekbe.
Aztán a szoptatásról szeretném azt elmondan, h számomra teljesen felfoghatatlan, még szinte most is, hogy így is lehet szoptatni: a bébi rácuppan a cicire és szopik, amikor jóllakott, abbahagyja. Nem volt sem mellgyulladás, sem sebes mellbimbó (még most is borsózik a hátam, ha eszembe jut, h Jutkával mit kínlódtam. Jó, Tibikével is, de Jutkával nagyon kemény volt. 8 hetes volt Jutka és még mindig véresek voltak... ááááágrhhhhh....) sem semmi. Tehát pontosan úgy történt minden, mint ahogy képzeli a szoptatást egy olyan valaki, aki életében nem látott újszülöttet. Rózsaszín ködfelhő, mosolygós összebújások, stb.
Éppen nemrég hagyta el a fél évet, pár napja egyebet is kap a szopi mellé :)
