#USNK #Nimród #Kundi #Brassai

Nem szokásom más dolgokról írni ezen a blogon, mint a családom s a saját magam dolgairól. Az iskolás ügyeimet pedig kimondottan kerülöm ezen a felületen, de most... most muszáj.

Jutkám műve. Minden betűben külön írja, ohgy USNK, aztán vannak benne mikrofonok, szívek, csillagok, kacskaringók, s minden szükséges "kellék".

A USNK mindent felszántó sikere kapcsán most mégis.

"A gazdagoknak én
Csak senki fia voltam
Most meg mindegyik írogat
Hogy hova jutottam"

Azt mondta a két srácról ByeAlex, hogy náluk alázatosabb gyerekekkel nem igazán találkozott eddig. Na kérem, ha valamiben, akkor ebben nagyon igaza volt.

Kundiról: Van róla egy fotóm. Kolozsvár, Sétatér. Kb 7 vagy 8dik osztályos Kundi rajta, kézen fogja két oldalt a húgát és a fiamat, akik kb másfél-két évesek, és totyognak. A bokrok felé totyognak, mert arra szaladt el egy aranyos kis cica, és a kicsik utána akartak menni megnézni. (A cica nincsen a képen, az már árkon-bokron túl lehet.) Olyan kedves Kundi a két kicsihez, hogy kamasz fiúktól csak egészen ritkán lát ilyent az ember. Jó érzés nagyon. 💓
Ezt a képet a fejemben tárolom, a formátuma és mérete most mellékes, de ezek a videók róluk most készítettek egy shortcutot neki, egészen könnyen elérhető.

Nimródról: Őt akkor ismertem meg, amikor 100 év gyes után visszamentem tanítani a Brassaiba. Ő volt az egyik olyan diákunk, akiről többször esik szó a tanáriban szünetben, meg a tanári gyűléseken mint az átlagban egy diákról. Megtudtam, hogy ő idősebb az osztálytársainál egy évvel... Megtudtam, hogy egy másik iskolában kezdte, utólag jött át hozzánk... Nimród sokszor és sokat hiányzott, rémesen unta az iskolábajárást. Arra nem volt nehéz rájönnöm, hogy Nimród egy intelligens fiú, ráadásul roppant érzékeny is. Az is feltűnt, hogy nagyon szívesen vesz részt mindenféle tanórán kívüli tevékenységben. Az a diák volt, aki kihívás elé állítja a tanárt.

Mert a tanári munka legnagyobb kihívása nem az, hogy fogom a tölcsért és beletöltök amit csak lehet!

Félreértés ne essen: szeretem a gondolkodni szerető diákokat. Szeretnék belőlük minél többet! Akiket érdekel is az, amit meg kell nekik tanítanom. De velük sokkal könnyebb a tanár dolga.
Már eleve nagy jeggyel érkeznek a IX.-dik osztályba. Ott veszem a programot, megnézem, hogy melyik nap mit kell tanítani, Neki ragyog a szeme, alig várja, hogy mi lesz az ujdonság. Aztán elmegy versenyre, ott szépen szerepel, nő a májam, nő a portofólióm. Ránézésre megold minden feladatot, az érettségijegye is szép magas.
Kellemes így tanárnak lenni, fontosnak, jófejnek érezhetjük magunkat, az iskolának is hozzuk a jó pontokat. Ennek ellenére én
NEM HISZEK az utolsó bejutási médiában,
NEM HISZEK a rangos versenyeken szerzett díjak számában és
NEM HISZEK a sikeresen érettségizők arányában.
(Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám: menj el 20 éves érettségitalálkozókra és nézd meg hogy élnek, mivel foglalkoznak a jótanulók.)

Ismétlem: nagy szüksége van a világnak a koponyákra. Akik gondolkodnak, akik képleteken elmélkednek, akik éjjelüket és nappalukat a tudománynak szentelik. Szükség van orvosokra, jogászokra, informatikusokra és kommunikációs szakemberekre, fordítókra, akik anyanyelvemre fodítják a világ dolgait, és sorolhatnám. Szóval nehogy kiforgassátok a szavaimat, semmi gondom a jótanuló gyerekekkel, sőt. Tanárként szeretnék minél több olyan diákot, aki

• azért jár iskolába, mert kíváncsi arra, amit tanítani akarok neki,
• nem csak a gyerekkel nincsen semmilyen baj, de ha valamire szükség van az iskolában, akkor a szülők is szívesen segítenek akár anyagilag, akár közmunkáról van szó.
• akinek ha lelki problémája adódik azt nem hozza be, hanem otthon megoldják
• akire a szülei annyira odafigyelnek, hogy a suliban tényleg csak a tanulás a lényeg
• akire nem kell gondunk legyen, hogy hol van és mit csinál déltől másnap reggelig,
• akinek mindig van házifeladata, füzete, írószere, stb

Nem akarok én blamálni senkit. De senkit!! Csak a rendszert, az iskolák értékelésének rendszerét.

És térjünk vissza Nimródra: Nimród sokat hiányzott a tanórákról, de ennek ellenére része volt az osztálya és iskolája közösségének, akik befogadták, sőt SZERETIK. Mi sem bizonyítja ezt jobban az, hogy valamelyik XFaktoron ott voltak mellette. Láttam a FB-on. Nicsak:

Része volt a Brassainak, ahonnan ezerszer kirúghattuk volna, de nem ezt tettük, hanem megfogtuk szépen a kezét és igyekeztünk átsegíteni a nehézségein. Sajnos nem aszerint mérik az iskolákat, hogy hány kezet fognak meg és vezetnek át nagyon komoly nehézségeket.

És itt lehet sokat filozófiázni, mert persze nem mindki engedi, hogy megfogják a kezét. Van, amikor minden igyekezet ellenére nem sikerül a nehézégek átgázolása. Van amikor túl mély a szakadék, van amikor csúszós az út, van... sokminden van. De megpróbálni nemhogy ajánlott, de kötelező! Még pontosabban: meg nem próbálni bűn!

Itt áll most Nimród az X Faktor győzteseként, és én végtelenül büszke vagyok rá! Hiszem azt, hogy a Brassainak is van egy hangyányi köze ehhez a történethez. És igen, büszke vagyok arra, hogy a Brassai egy ilyen iskola! Büszke vagyok a történetben érintett kollégákra!

És aki azt hiszi, hogy képmutatás utólag ezt mondani, annak ajánlom figyelmébe ezt a videót, amit a XII.-es fiúk készítettek iskolájuk védelmében, amikor számonkérték a számokat. Azt mondja ebben a videóban éppen Nimród, hogy "...ez az iskola befogad! Talán az egyedüli, amely elfogad olyannak, amilyen vagy. Arra is megtanít, hogy elfogadd magad és megbecsülj másokat."

A videó története az, hogy amikor az iskola a sokadik seggberúgást kapta, akkor a diákok fogták magukat és elmondták egy videóban a mondanivalójukat. Fontos, hogy itt nem a tanárok védik az állásaikat, hanem a diákok fogalmazták meg az érzéseiket.

Ez a történet azt erősítette meg bennem, hogy továbbra SE higgyek az utolsó bejutási médiában, az olimpiászdiplomák számában és a sikeresen érettségizők arányában, de továbbra is higgyek a szeretet erejében, hogy higgyem azt, hogy megéri bizalmat szavazni az útját vesztettnek, sőt megállni mellette és segíteni neki nyomra lelni.

Büszke vagyok Rád, Nimród! Annak ellenére, hogy széééééétcsaptad magadat párszor, örülök, hogy összeszedted magad és sikerült! Kérlek a józan eszedet használd továbbra is, lehet, hogy több szükséged lesz rá ezután, mint eddig valaha!

És ha erre jársz a télen, elkérjük a kisbuszt s kimegyünk a Felekre sízni ;)

 Ha kiesik a fülcsid, nyugi, megkeressük! ;)

S ha még kosarazunk, akkor remélem nem ütközünk úgy össze, mint a multkor :)

💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓

A szeleburdi család

UPDATE: A poszt megjelenésétől számított 26dik órában jelentkezett az illető, akinél két ugyanilyenjobbos kori van!! De ne kérdezzetek semmit, mert természetesen titok! ;)

Ez itt az eredeti poszt:

Szép lassan egyre jobban hasonlítunk a Bálint Ágnes szeleburdi családjához. Ez néha vicces, de van amikor kellemetlen, vagy egyenesen ciki.

Hogy csak egy apróságot meséljek el: a Tanító Bácsi múlt szerdán elvitte az előkészítősöket korcsolyázni a főtéri korcsolyapályára. Én nem voltam itthon kedden este, ezért aztán hátrahagytam TibiApának és a gyermekeknek, hogy hozzák fel a pincéből azt a nagy raffiaizét, amiben van egy csomó korcsolya, s válogassanak belőle. Van ott fehér bőr balettkori, öntött lidlben vett akármilyen kori... de az évek során annyit vettem/turkáltam/angyalhozott/stb, hogy a Zsuzsi lábára tuttira jó lesz valamelyik... Válogassák ki, készítsék elő, Zsuzsi holap aztán kell vigye magával, mert délben mennek a Tanító Bácsival a főtérre.

Mire hazaértem a szülői értekezletről, a gyerekek már ágyban voltak, Apa olvasta a mesét, és igen, a fekete-zöld korcsolya, a lidles, ami állítható, be volt állítva 31-esre mindkettő és az előszobában egy tarisznyában várta a másnap reggelt.

Aztán másnap fél3ra mentem a léánykáért. Nagy elfáradva lejön a jégről, s tartja a lábát, hogy én húzzam le a korcsolyát. Húzom le az egyik lábáról...
-Hát Zsuzsi... valami nem jól van... te fordítva húztad fel!?!?!
-Hát én észrevettem, hogy valami nem kényelmes, de nem tudtam, hogy mi?
Közben húzzuk le a másikat... valami ngayon furcsa... Nézem jobban, hát a léánykának két darab balos korcsolyája van... Erőst csodálkozok...nézek szét, látom, hogy egyik fiúcskának pont olyanja van, gondoltam, tuttira összecserélték. Nézem jobban, de neeem... a fiúcska rendben van, neki rendesen pár a kori a lábán.

Hazajövünk, érdeklődök Apánál, hogy felpróbálták, hogy nem vették észre? Jaaaa.... hát csak egyiket próbálta fel. Kiderült, hogy mindkét lányka felhízott 1-1 korit, mindketten a bal lábuklra húzták, de ez nem tűnt fel sem Apának, sem a gyermekeknek.

Aztán Jutkám megszólal nagy szelíden: ő emlékszik, hogy már a tavaly eltűnt. Egyszer utolsónak indultunk haza, amikor a TanítóBácsi a negyedikeseket vitte korizni s néhány kistesó is velük ment. S amikor indultunk haza, utolsónak, kiderült, hogy 2 balos kori maradt nekünk. És Anya, te azt mondtad, hogy fel fogod hívni a nemtomkit, de aztán nem tudom, hogy felhívtad-e?

Na, így esett, hogy Zsuzsi két balos korival kerülgette Mátyás királyt, s érezte, hogy valami nem kényelmes, de nem tudta, hogy mi...